Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán, utószó Fried István, jegyzetek Ötvös Anna, Mészáros Tibor
Csonkítatlan, cenzúrázatlan kiad.: Helikon, 2013.
(első kiadás: Pantheon, [1934])
Öncenzúrára kényszeríteni egy Márait – kevés abszurdabbat termelt ki az ilyes elemekben nem épen szegény Horthy-korszak. Egy szerencsétlen balfasz egyházfi szaladt a bíróságra az első kiadással 1935-ben, ezzel csak még szélesebb körben téve magát nevetségessé, hiszen Márainak megvolt a maga elég széles, de mégis zárt körű olvasótábora, plusz Kassa környéke, így viszont felkapta az egész országos média, és nagyságrendekkel többen tudták meg, hogy a kis Sándor annyira nyomorult, ám annál ambiciózusabb nevelőtanára egy szürke kis pap vidékről. Egy ország nevetett a kis Stumpfon, ezen a törtető vizesnyolcason.
Sokkal nagyobb szégyen ennél, és az egész országé, hogy az első teljes, cenzúrázatlan verzió 1934-1935. évi (két kötetben történő) megjelenése után csak a rendszerváltás első két évtizedében sehogy se bírták újra kiadni ezt a hatalmas énregényt, a század prózájának egyik gyöngyszemét – nem mellesleg remek és tökéletes korrajzot.
első kiadás: Pantheon, [1934]
Hogy memoár vagy regény, maradjon mindörökké költői kérdés, édesmindegy is, gyönyörű és gyötrelmes korrajz a századelős és két világháború közti Magyarországról és Európáról (német- és franciahonról, de Itália és Anglia is szerepel).
Nm egyenletes színvonalú, a próza a kötet végére mind gyakrabban a naplóiból megszokott másfajta hangra vált (ami persze nem baj), megtörik a ritmusa és sokkal inkább egotrip lesz – az elején még izgalmas a talány, mi önéletrajzi és mennyi a regényes többlet benne, a vége már színtiszta, esszenciális Márai. A rajongóknak egy színtiszta önleleplezés: Márai nem spleenes Byron, hanem egy kőkemény macsó. A nőket bizony az élet hátsó padsoraiba taszító, gőgös alak – nem mellesleg fülsüketítő a hallgatása az anyjáról. Minden heppje és allűrje ellenére én mégis lettem volna a titkára, kéziratrendezője akár napi egy szelet zsíroskenyér javadalmazással – pável coming ouját látták.
A megcsonkított regényt talán mindenki ismeri, első csonkítatlan újrakiadása alkalmából érdekesebb a cenzúrával és ami még fontosabb: az öncenzúrával foglalkozunk. Mert nem csak a megkergült pap háborgására kellett kihúznia egész bekezdéseket, de a sajtópör ítélete után nekiállt átfésülni az egész regényt. Erről már külön könyvek és számos tanulmány is született, nekem két dolog tűnt ki első, kissé hevenyészett olvasásra.
Egyrészt iszonyatosan prűd volt ez a ’30-as évek, mindenféle szexuális érintettséget kimetéltek – azaz maga Márai, talán túlzásba is vitte, másrészt, és ez kissé perverz lesz, előnyére is vált szöveg újraolvasása, ugyanis stiláris javításokat is végzett, nem is keveset, így ha nem sikerült ellensúlyozni, amennyit az a kretén pap tett a regénnyel, de legalább került valamicske súly a másik serpenyőbe is.
Ezek után pedig nehéz eldönteni, most akkor két mű lett-e a Polgár, az biztos, hogy a friss kiadás szöveggondozói vakarhatták a fejüket, végül arra jutott a kiadó, hogy egyszerre jelenti meg az első, „szűz” kiadást és kiemelésekkel, kurzívval, áthúzással jelöli benne a cenzúrázott részeket. Így lett igazán szembetűnő, hogy nem csak sorok, de egész bekezdések, sőt oldalnyi szövegek estek áldozatul. Hasonlót eddig csak Móra Ferenc híres, csonkán is bestsellerré vált, ám titokban agyoncenzúrázott Hannibáljának újrakiadásakor láttam (Hannibál feltámasztása, gond. Hegedős Mária, Láng József, Péter László, utószó Péter László, Argumentum, 2004.), az is egy igen beszédes kötet lett. Éljen a magyar filológia!
Márai írógépe, ma Kassán őrzik (wikipédia)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)