Rónay László: Sebek áztatása - visszaemlékezések
Argumentum, 2013.
Ismét egy csokorra való emlékezet-forgács, ahogy a jó öreg proftól megszokhattuk. Anekdoták, nem is csak egy tudós- és művészcsalád köreiből, de intim jelenetek a félmúlt magyar történelméből is, ezért imádom ennyire Rónay „fecsegéseit”.
Például hogy az öreg, már nagyothalló Zimándi Piust a kommunista üldöztetés éveiben beköltözteti hozzájuk apja (a Rónayékkal még csak ismerkedőknek: az író-műfordító Rónay György), a pap egy kis cselédszobában hallgatja naponta a Szabad Európát, miközben tudják: a vékony fal túloldalán egy ávéhás lakik.
Rónay apja nemzedékével, az Újholdas írókkal nem könyveikből ismerkedett meg: hanem még gyerekként, gombfocizás közben, mikor azok feljártak Rónayékhoz.
Sokat ír a Vigília és az Új Ember redakciójáról, a szerkesztőségi életről és az ott megforduló személyekről, aki ennek a időnek a régésze, pl. a katolikus sajtót kutatja a II. világháború alatt és főleg utána, annak felbecsülhetetlen forrás Rónay Laci bácsi kútfője: pl. a felelős kiadó, Saád Béla, vagy lánya, Katalin, aki "regényt írt" Rónay Györgyről (Vajon a naplóját, a Naplómmal szemközt-et érti ez alatt?) Szinte kész portrékat kapunk a redakcióból Kunszery Gyuláról, Mihelics Vidről is. De itt dolgozott tördelőkként a színész Újlaky Dénes édesapja is.
Bepillantunk az 1956 utáni egyetemi életbe, pontosabban az eluralkodó káoszba is: jellemző erre a szó szerinti káoszra, hogy a frissen indult elméleti pedagógia szakosoknak hónapokig előírták az anatómiát, s ezzel együtt a bonctant is.
A fiatal Rónay nehezen találja a helyét, évet halaszt és Siki Géza álnéven zenekritikai rovatot indít a Vigíliában.
Estélyi Gyula bicskei járási párttitkár latinórákét (!) cserébe beprotezsálja a megyei lapnál: a pártkatonát nem az zavarta, hogy Rónay „klerikális” lapokba ír, ennél sokkalta jobban csípte a szemét, hogy Rónay Fradi-dukker. A párttitkárnál már beérett a gyűlölet vetése: őszintén hitte, hogy az egész csapat és szurkolói is mind fasiszták.
Három év Bicskei tanítóskodás után (erről is remek sztorikat írt már korábban, eseteit a cigánylurklókkal stb.) a PIM-be kerül, ahol megtapasztalja, hogy milyen kényelmes tempóban is forgatja a tollat a szocialista értelmiség.
Természetesen rövid portrékat kapunk a kollégákról: ez Illés László igazgató korszaka az intézményben, közeli kollégája Baróti Dezső lesz. Először csak asztalt kap, a cég ezzel letudta őt, úgy kell kijárnia, hogy kutathasson is valamit: Babits és Gellért Oszkár hagyatékát kapja meg feldolgozásra. (Mindig őszintén megírja, mennyire örült ilyenkor, és hogy mennyit tanult ezeknek köszönhetően.) De pangásnak érzi az itteni létet és elmenekül a Ménesi útra (süldőknek és kiskorúaknak: ez a fogalom nem csak a híres Eötvös kolit jelenti - ekkorra már inkább csak jelentette -, de az MTA Irodalomtörténeti Intézetét is). Itt készül a „Sóska” (alighanem elírás), vagyis a „Spenót”, ez a zöldborítós nagy irodalomtörténeti vállalkozás, mely mire befejezetlenül lezárul, meg is zápul – de a neve halhatatlan, modern változata is felvette a nevét: lásd a remek villanyspenótot. Sajnos én még a régiből kényszerültem tanulgatni. Itt a Gellért hegy oldalában sem nyugodtak a munkakörülmények: keményen fúrják Sőtér István friss csapatát, és sok, a hivatalosan nem is létező cenzoroknak (Aczélnak és munkatársainak) leadott kézirat – tanulmány - tűnik el örökre.
Sokat emlékezik Thurzó Gáborra (róla itt egy remek dolgozat Vaderna Gábortól), aki ha jól emlékszem, a keresztapja is, vagy Hajnal Annára, vagy éppen erre a lázárervini nevet viselő, mára mégis elfeledett íróra, Bohuniczky Szefire. Sokakat említ, akik nem kaptak kellő figyelmet a kor kritikai életében, ők zömmel a kései Ezüstkorosok, köztük van a pár éve „feltámadt” Rubin Szilárd is. Szóval van még aki feltámadásra vár közülük.
Személyes elem, hogy (Thurzó mellett) Sőtér afféle apafigura Rónay számára, bármilyen furcsa ez, főleg Sőtér kommunistasága ellenére, melyet csak erősített Sőtér apósa, Jász Dezső és annak szovjet kapcsolatai.
Az anekdotafüzért egyébként ebben a kötetben egy igen intim eseménysorra fűzte fel Rónay: már annyira beteges, hogy járni is alig tud, és lánya jár be hozzá megmosni a lábát, eközben mesél neki – nekünk. Megható, de az ilyenkor naturális elemeket sem hallgatja el a szerző, feleslegesen túl intim, bennfentes - mintha tényleg szűk körben anekdotázna. Ezzel együtt így kerek és kívánom, hogy még sokat, sokáig mesélhessen nekünk a professzor úr. (Nem szoktam a nyomdahibákat számon tartani, pláne kijegyzetelni, de itt most adódott egy vicces eset, a seregszámla szó.)
(1937-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)