Pilcher, Robin (1950-): Hosszú az út hazáig
[The long way home, 2010] ford. Széplaki Anita
Ulpius-ház, 2011.
"Claire Barclay boldogan él New Yorkban férjével és kislányával. Az éttermük népszerű, nincsenek különösebb gondjaik. Egy nap telefonhívás érkezik Skóciából: nevelőapját szélütés érte. Claire-nek Leo az egyetlen rokona, tulajdon gyermekei pedig ritkán látogatják az öregurat. Így hát Claire és férje, Art Skóciába utazik a nyárra, hogy Leóval tölthessenek néhány hetet. Kiderül, hogy Leót nem lehet magára hagyni, ő azonban ragaszkodik otthonához, az ódon házhoz. Artnak remek ötlete támad: megvásárolják a birtokot, az épületet pedig konferencia-központtá alakítanák át, és egy kisebb házat építenének a nevelőapának.
Ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Claire fiatalkori szerelme, Jonas Fairweather időközben Leo gondnokává és bizalmasává vált."
(a fülszöbegől)
Kissé sablonos, de azért olvasmányos családregény, fekete-fehér karakterekkel, s persze egy kis csavarral a végén, de ez csak annak okoz meglepetést, aki szándékosan hagyja elámítani magát. Kikapcsolódásnak,, strandra elmegy.
"A Hosszú az út hazáig Robin Pilcher legjobb regénye.”
Debbie Macomber, a New York Times bestseller-listájának éllovasa
(via bookline)
Hát ez elég nagy baj. Neki.
[3]
*
Kjersti Annesdatter Skomsvold: Gyorsuló lépteim távolba tűnnek
[Jo fortere jeg går, jo mindre er jeg, 2009 ] ford. Fejérvári Boldizsár
Gondolat, 2014. (elsőkötetes)
"Epszilon azt mondja, statisztikai szempontból annak a legnagyobb a valószínűsége, hogy az ágyban haljunk meg.
Talán föl kellene kelnem."
p10.
"Amikor az igazgató a ballagáskor ki akarta osztani a bizonyítványt, a többi diákkal együtt csak álltam ott, várva, hogy egyenként kiszólítsanak bennünket, és a végén már nem maradt más, csak én, egyedül. - Hát te ki vagy? - kérdezte az igazgató."
95-96.
Könnyed, csapongó kisregény, szordínós humorral, de a legkomolyabb témáról, a halál és az élet mibenlétéről, Schopenhauerrel és kötött füles sapkákkal, egy vicces statisztikus férjjel és egy - nehéz a megfelelő szót találni rá - cuki kis feleséggel, aki élete látszólagos ürességét akarja kitölteni. Lehet, éppen ez a csapongás maga az élet.
"Ha macska jön szembe, mindig az a vége, hogy nekem
kell sarkon fordulnom."
24.
"-Hallottál az emberről, aki olyan sovány volt, hogy csak egy csík volt a pizsamáján?"
29.
"A legkisebb ellenállás elve, erre lettem nevelve. Ez rímelt."
59.
[4]
Skomsvold, Kjersti Annesdatter (1979-)
via
*
Merle, Robert (1908-2004): Utolsó nyár Primerolban
[Dernier été à Primerol, 2013? ] ford. Boros Krisztina, utószó: Pierre Merle
Európa, 2014.
(II. vh, hadifogság, életrajzi kisregény)
"Az éhség az oka mindennek."
(1. mondat)
"A kétkedők végső soron azok, akik túl sokat esznek."
Első, mégis posztumusz regénye (avagy önéletrajzi kisregénye, novellája), saját háborús élményeivel, pontosabban: három évnyi hadifogságáról. No nem a tipikus halálra dolgoztatott rabszolga volt egy megsemmisítő lágerben, mint oly sok bajtársa, sőt, éppen hogy megszerzett magának egy levesosztó pozíciót egy időre, s bár még így is sokat éhezett, elég tisztességes hadifogságban volt része, még levelezhetett is: anyjával, aki mellett neje és kisgyermeke várta haza.
A lágerélmény ellenére egy nagyon hangulatos, szép próza, nem csak Merle-rajongóknak.
"Szerencsére ott volt az éhség. Valójában ez nyújtott szórakozást. Úgy beszélgettünk róla, mint a gyógyfürdőben lábadozó betegek, aggódtunk a tüneteink miatt, szakértőivé váltunk a kérdésnek… Naponta többször is összejöttünk a latrinán, ahol a szűnni nem akaró hasmenés savanyú bűzében újra és újra megtárgyaltuk.
"Túlságosan élénk fantázia szorult belém ahhoz, hogy valaha is jó katona váljék belőlem, hiszen el tudtam képzelni a saját halálomat. Nem csak másokét."
"Az igazi börtönt a szavak jelentik. De ez a börtön legalább tágas, és odabenn szabad az ember. Egy cella attól válik elviselhetetlenné, hogy a belső tér összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a külső. De elég elképzelni, hogy a rácsok a látóhatár széléig kitolódnak, és máris a kint válik üressé és személytelenné.”
(részlet Robert Merle 1971 után íródott, dátum nélküli jegyzeteiből, amelyek utolsó otthonából kerültek elő.)
[4]
*
Levin, Ira (1929-2007): Rosemary gyermeke
[Rosemary's baby, 1967] ford. Varsányi Mária
Agave Kv., 2014.
A pszichotriller irodalom nagy klasszikusa, hozzám bő öt évtized késéssel ért el Polanski filmjéből pedig máig is csak képkockákat láttam, majd egyszer pótolom. De hiába a klasszikusok elsőbbsége, irodalomtörténeti fontossága, a fekete gyertyák hamvassága - és persze Palahniuk intelligens előszava: nekem mindez csak egy profin - éppen a horror műfajában megírt - zsánerregény. Se több, se kevesebb. Szerencsés volt, hogy elsőként jutott eszébe megírni egy ekkora marhaságot. És még ügyesen is csinálta.
"1967 előtt egy egész évszázad telt abban a meggyőződésben, hogy a Gonosz a világ egy másik végében lakik, mindenképpen Anglia és az Egyesült Államok határain túl. Ha okosan otthon marad az ember, biztonságban van, ám amint kimerészkedik, keresi magának a bajt, és elutazik – mondjuk Vietnamba vagy Észak-Írországba –, megnézheti magát. Az otthon tehát megmaradt a béke szigetének, ahol az asszonyok áldott boldogságban nevelgetik gyermekeiket.
Igen, a hétköznapok barátságosak maradtak egészen addig, míg a régi kísértetkastélyt Ira Levin át nem helyezte a manhattani Upper West Side-ra. Micsoda zseniális ötlet: beemeli a szellemes, kifinomult New York-iak hétköznapjaiba a horrorfilmek nyikorgó, hullaszagú, hátborzongató vilá-gát! A déli napfény ragyogásában nevetségesen festenek a szörnyetegek – lásd Minnie Castevet példáját –, de azért még szörnyetegek maradnak. Voltaképpen a Rosemary gyermeke kétharmadáig az ember nem is tudja, nevessen-e vagy adja át magát a szorongásnak. A szorongás ugyanis babonaszagú lehet, és komoly ember nem ül fel könnyen a szellemvasútra. Rosemary Woodhouse a nebraskai Omahából származik, az olvasók nagy része pedig szintén efféle helyekről, Omahából, Tacomából, Great Fallsból vagy Shreveportból érkezett a nagyvárosba, és semmiképpen se szeretne ostobának látszani, legfőképpen nem a művelt, sokat látott nagyvárosiak szemében. Így hát hiába az egyértelmű és közvetlen veszély, sokáig senki nem ismeri el a Gonosz jelenlétét – aztán már túl késő."
(Chuck Palahniuk előszavából)
Ahogy Palahniuk írja, bevitte a félelmet a város: a civilizáció határain, sőt az intim szféra keretein belülre. Az amerikai olvasók lúdbőre mellé már a belük is reszketett vala.
"- Minden évben megfogadom, hogy elköltözöm a városból - mondta Hugh Dunstan. - Itt hagyom a bűnt, a lármát, az egész kócerájt. Aztán minden évben leesik a hó, vagy Bogart-életműsorozatot vetítenek, és én maradok."
(p157.)
[4]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)