Rilke, Rainer Maria: Levelek egy ifjú költőhöz
[Briefe an einen Jungen Dichter, 1929] ford. Báthori Csaba
L'Harmattan, 2014.
"Magányosak vagyunk menthetetlenül. Csalhatjuk magunkat; tehetünk úgy, mintha nem volnánk azok.
Ez minden."
1900-as évek, bécsújhelyi katonai akadémia: egy ifjú kadét, Franz Xaver Kappus, aki szabadidejében nem kupiba jár, hanem verseket firkál, egyszer csak papírt ragad és tisztelgő levelet ír példaképének, Rilkének, és csatolja letisztázott, első saját verseit is - legnagyobb meglepetésére a költőóriás válaszol neki.
Ennek a megtiszteltetésnek talán az is az oka lehetett, hogy ahonnan az ifjú növendék levelezik, Bécsújhelyen volt valaha hadapródnövendék a kis Rilke is (aztán hurcolta a papája tovább, ha a kőszegi cőgeráj is útjukba akadt volna, talán Rilke írja meg később az Iskola a határon-t, de Párizsban ekkor már lekötötte Rodin udvartartása.)
Az iskolai lelkész még emlékszik is rá: "-Tehát akkor... költő lett René Rilke hadapródból" - dünnyögi a vén Horacek bécsújhelyi lelkész, mikor megtudja Kappustól, kinek ír levelet a kaszárnyaudvarról.
A kis kötet Rilke tíz (rövidebb, hosszabb) válaszlevelét tartalmazza, a témájuk nem annyira személyes, inkább művészetelméleti, esztétikai, a művésszé, íróvá válás folyamatáról elmélkedik Rilke, afféle atyai tanácsokkal látja el a pályakezdő költőt. Nem celebhíradó következik, kulcsszavaink a csönd és a magány lesznek. Ars poétika Bécs és Párizs közt, az új évszázad első évtizedéből.
„Azt kérdezi, jók-e a versei. (...) Nos (hiszen fölhatalmazott a tanácsadásra): kérem, mindezt felejtse el, Ön kifelé figyel, és most épp ezt nem volna szabad tennie. Senki sem tud tanácsot adni és segíteni Önnek, senki. Csak egyetlen helyes út létezik. Szálljon magába. Bányássza ki azt az okot, mely írásra ösztökéli; vizsgálja meg, hogy ez a szenvedély szívének legmélyebb tárnáiba vájja-e gyökereit, latolja meg, hogy belepusztulna-e, ha kiütnék kezéből a tollat. De főleg: faggassa magát éjszakájának legcsöndesebb óráján: kell-e írnom? Ásson mélyre magában válasz után. S ha igenlő válasz érkezik, ha e komoly kérdést egy szilárd és egyszer „szükséges írnom”-mal válaszolhatja meg, akkor szervezze életét e szükségszerűség törvényei szerint, életének – egészen közömbös és könnyű óráit is beleértve – jelet kell hagynia, tanúságot kell tennie erről a törekvésről. Aztán próbálja meg első emberként szóba foglalni, mit lát és mit tapasztal és mi szeret és mit veszít el. Ne írjon szerelmes verseket; eleinte térjen ki olyan formák elől, amelyek túl szokványosak és közkeletűek: ezeknek alkalmazása a legnehezebb feladat; mert huzamosan érlelt, hatalmas művészi erő szükséges ahhoz, hogy valami sajátosat tudjunk közölni ott, ahol már megbízható, sőt részint ragyogó, kiterjedt hagyomány áll rendelkezésünkre. Ezért az általános motívumok elől meneküljön azokhoz, melyeket tulajdon hétköznapjai nyújtanak; ábrázolja szomorúságait és vágyait, futamló gondolatait és bármilyen szépségbe vetett hitét – ábrázolja mindezt belső, nyugalmas és alázatos őszinteséggel s vegye szemügyre úgymond környezetének tárgyait, álmodozásainak képanyagát s emlékezetének adományait. Ha hétköznapjai szegényesnek rémlenek, ne illesse váddal azokat; vádolja önmagát, vallja be önmaga előtt. Nem eléggé költő, hogy kiszűrje gazdag jeladásait; mert az alkotó számára nincsen szegénység, nem létezik szegényes közömbös hely a földön. Még ha börtönben csücsülne is, melynek falai a világ egyetlen árva zörejt se hagynák elhatolni a füléig – nem maradna-e meg témának, még mindig, saját gyermekkora, ez a nagyszerű, királyi gazdagság, ez az emlék-kincseskamra? Erre fordítsa figyelmét. Próbálja meg kikaparni e messzi múlt elsüllyedt érzelemvilágát; személyisége megszilárdul majd, magánya dimenziót nyer s olyan derengő lakássá változik, melyet mások lármája nagy ívben elkerül. (…) Egy műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből keletkezett. Eredetének minősége már eleve minőségi ismérv: és más ismérv nem létezik. Ezért nem tudtam más tanácsot adni, mélyen tisztelt uram: szálljon magába s vizsgálja meg a mélységeket, ahol élete gyökerezik; itt, e forrásnál választ nyer arra a kérdésre: kell-e alkotnia. A választ értse úgy, ahogy hangzik, ne csűrje-csavarja. Talán bebizonyul, hogy Ön művésznek született. Akkor fogadja el a sorsát, és viselje terhét és nagyságát, s ne firtassa, van-e külsődleges díjazás. Mert az alkotó, s ez nem is lehet másként: egy külön világ önmagának, minden magában talál meg és a természetben, amelyből táplálkozik.
De lehet, hogy e magányos magábaszállás után le kell mondania arról, hogy költővé váljék (mint mondtam, elegendő megérezni, hogy írás nélkül is tudna olyan életet élni, mely végképp lehetetlenné teszi az írást). De akkor sem volt haszontalan az önvizsgálat, amire unszolom. Élete attól a pillanattól fogva mindenképpen megleli a saját útját, s hogy azok gazdag és tágas utak lesznek: ezt annyira kívánom, hogy szavakkal el sem tudnám mondani.
(…)
komolyan és nyugalommal lépdeljen fejlődésének vándorútján; ezt a folyamatot nem is zavarhatná meg hevesebb erőszakkal, mintha kifelé tekint s kívülről remél választ azokra a kérdésekre, melyeket csak legbensőbb érzése legcsöndesebb órán válaszolhat meg, talán."
(p12-15.)
„...olvasson lehetőleg kevés esztétikai-kritikai értekezést – ezek vagy pártoskodó közlemények, értelmetlenül megkövülve holt foglalatukban, vagy furfangos szójátékok: ma ez a vélemény uralkodik, holnap meg az ellenkezője. A műalkotás valami végtelen magányosság hordozója, és semmi más eszköz nem alkalmatlanabb a megértéséhez, mint a kritika.
(…)
Itt nincsen időmérték, itt nem érvényes az esztendő, és tíz év semmi; művésznek lenni azt jelenti: nem számolni és nem méricskélni; érni, mit érik a fa, mely nem sürgeti nedveit és bízvást dacol a tavasz viharával és nem latolgatja, hogy utóbb beköszönt-e a nyár. Igen, beköszönt. De csak türelmesekhez jön el, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság feküdbe a lábuk előtt, (…) minden, minden türelem!”
(p23-24.)
„...kedves Uram: szeresse magányát és tűrje bizakodó panasszal a fájdalmat, amit magánya okoz. Egyre távolibbnak érzi azokat, akik közel állanak szívéhez, írja; nos, éppen ez mutatja hogy kezd kitágulni Ön körül a szellemi térség. S ha egyre tágasabb az a térség, akkor határa nőttön-nő s fokonként a csillagokig ér; örüljön ennek a növekedésnek: de ebben a folyamatban semmilyen társa nem kísérheti el... és legyen jó azokhoz, akik elmaradnak, őrizze meg velük szemben a nyugalmát és biztonságát; ne gyötörje őket kételyeivel és ne ijessze el bizakodásával vagy örömeivel: úgyse értenék.”
(p34.)
„Bölcsen dönt, ha előbb egy olyan polgári foglakozást választ, mely önállóságra neveli, s teljesen, minden értelemben, önmagára utalja vissza. Várjon türelmesen, míg eldől, vajon legbensőbb életét csakugyan korlátozza-e egy gyakorlatias élethivatás. Én magam nagyon nehéznek és megerőltetőnek ítélem ezt a második hivatást, mivel óriási konvenciók terhelik és alig hagy teret a személyes feladat-mérlegelésnek.”
(p35.)
„Amire most szüksége van, az csak ez: magány, nagy belső magány. Magunkba szállni, és órákig nem találkozni senkivel, ezt kell elérnünk, elérni tudni. Magányosnak lenni, mint amilyen magányosok voltunk gyerekként, amikor felnőttek surrogtak köröttünk (…)
(42.)
...lassanként azt is meg kel tanulunk, hogy amit sorsnak nevezünk, az kifelé mozog az emberből, s nem kívülről zuhan rá.
(p59.)
„A művészet is csupán egyfajta életmód, és az ember – valahogy az életének gyakorlatával, öntudatlanul – képes felkészülni rá. Minden valóságos tevékenysége során szomszédságába kerül és közelebb lép hozzá, mint a valótlan, fél-művészi hivatások révén, amelyek – miközben a művészet álarcába bújnak – gyakorlatilag megtagadják és kétségbe vonják minden művészet létezését: ezt teszi például, szőröstül-bőröstül, az újságírás, és szinte az egész kritikai élet és háromnegyede mindannak, amit irodalomnak hívnak és az irodalom nevét bitorolja.”
(p72.)
Franz Xaver Kappus (1883, Temesvár -1966, Berlin)
Kappus megfogadhatott sok mindent a tanácsokból, bár Monarchia tisztjének lenni nem éppen afféle polgári foglalkozás, amiről Rilke beszélt, de tisztként biztosan rengeteg szabadideje volt írnia - munkásságából magyarul is megjelent három regény, első blikkre nem a fő művei, de hát türelem, ugyebár, türelem. (A teniszbajnoknő, 1930; Versenyfutás a sorssal, 1936; Edda megvívja harcát, 1937.)
Rainer Maria Rilke (1875, Prága –1926, Valmont)
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)