"Aki tapasztalta már, hogyan változik meg a táj, amikor egy csónak beúszik a látótérbe, az nem gondolhatja, hogy az emberi életnek ne volna jelentősége."
(első mondat)
Szigetviláglakó halásznép Finnország és Svédország közt - az utószóban rövid, de alapos összefoglalását kapjuk a fordítótól a szigetek autonómiája történetének - az orosz hatalom árnyékában. Egy ilyen zömében moccanatlan - néha meg-megrianó - szigetvilágba, a szappanoperákénál sőt a gleccsereknél is lassabban borjadzó, a mindennapokban inkább hason csúszó életbe mi más hozhat friss levegőt (rossz szókép: na az itt van elég), új hangot, új arcot, egyáltalán új eseményt, mint hogy új pap érkezik a közösségbe. (Ez lesz a váza a később szóba kerülő 'rokon könyvnek' is.) Persze családostul érkezik, gyerekestül, tehenestül, ez nem a 'matassunk a fókabőr takaró alatt, míg kisüt a tavasz pár órájára a nap' - forgatókönyve lesz, bár efféle filmsorozatok ma minden bizonnyal népszerűek arrafelé a kábeltévén.
Ha egyszer már elmerültél a regényben, megtanulsz fejben szánt vezetni, és sokkal vastagabban kened a kenyérre a vajat. Ha netán nyármelegben (vagy jelenleg: indián nyár melegében) olvasnád, borzongva dupla zoknit húzol. Zord, zárt világ ez, ahol a jég inkább összeköti az embereket, mint távol tartja egymástól.
"Amikor beáll a jég, olyan, mintha fényes parketta kötné össze a szigeteket. (...) Most hogy befagyott a tenger, százszorosára nőt az élet- és mozgásterünk, fényes parketta vesz körül bennünket, ameddig csak a szem ellát."
(141-151. o.)
Nem akart sokat markolni a finnországi svéd írónő, mégis egy hatalmas, kerek világot fest le, ahonnan szinte csak a postáshajó révésze juthat vissza a külvilágba. Nem véletlen, hogy az övé a másik - de csak néha megszólaló - narrátori hang, s egyben a misztikus, hiedelmekkel teli világba szükségszerűen átjáró, kissé sámáni "látó" szerepe is.
Teljes egész világról emeli fel a sajtbúrát a szerző, de úgy láttatja velünk, ahogy csak a sarki fényben mutatkoznak meg a dolgok: derengősen, s mint a röntgenképen, a dolgok teherbíró vázát tárva fel, a lelkek csikorgó küzdelmét, amitől az ember mégiscsak különb teremtvény - mert első blikkre arrafelé ez nem egyértelmű -, különb az istállóba bekötött tehéntől, vagy a szigetek közt nyaranta a tengerben megúsztatott lovaktól, vagy éppen a befagyott tengeren a lóhátról vadászott fókáktól.
Nem X-akták, nem karácsonyi képeslap: ők ennél a fénynél foltozzák a kapcát és zsírozzák az istrángot
Közben, talán nem is annyira mellékesen, megkapjuk a késő negyvenes évek skandináv hangulatát: az öregek (vagyis a harmincasok, meg a pár vén negyvenes) még emlékeznek a finn-szovjet ('Téli') háborúra (meg a vele párhuzamos ribillióra, ami második világháború néven futott), szinte nosztalgikusan emlegetik fel a hullócsillagokkként potyogó vadászrepülőgépeket, meg a velük szemben sűrűn szálló rakéták tűzesőjét. (Nem volt még CNN meg Youtube, ezért a netán idetévedő fiataloknak dióhéjban: afféle agresszió volt ez a zsenge Szovjetunió - tudjátok, amiben Putyin cár is kinőtte magát - részéről, mint a "09/11", nemrég az óceán másik partján, csak ezt fülessapkában vívták, és keményen, nem a levegőből, elvégre a finnek kemény gyerekek - nem margarinon nőnek fel -, pár év alatt végül le is játszották a meccset).
Szóval megidéződik a második világháború és a hirtelen csend békeévei, meg a kora ötvenes évek Skandináviája is, de leginkább annak is az egyik legeldugottabb
fertálya. A 'mese' vége természetesen tragikus, ahogy kell (amiképp a valóságnak illik viselkednie, különben gyanakszunk és mindig fel akarunk ébredni). Az ember a jég hátán, de még annak ölelésében is megél. Amíg van miért, de főleg: miből, ugye.
Egyébként már ezért az egyetlen, itt következő mondat(pár)ért megérte volna végigdermedni a vaskos regényt:
"...Meg aztán közülünk sokan nem tudnak úszni. Az emberek úgy gondolják, hogy csak meghosszabbítja a haláltusát, ha szerencsétlenül járnak a nyílt vízen."
(61. o.)
Olyan távoli világ ez, mintha sci-fi lenne, fényévekkel odébb a mi meleg szobabelsőnknél. Egy kicsit olyan Hemingway-es, kicsit madáchos - nem csak a halak meg a fókák miatt. Meg finn. Azaz svéd. Meg most már magyar is.
Ulla-Lena Lundberg (1947-)
Egy nagyon rokon könyv:
Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái ford. Soós Anita, Scolar, 2014.
(Ha hezitálnál, hogy melyik bálnazsírtömb méretű műbe vágj bele, a jelen poszt értékelésével szembemenve azt mondhatom csak: egyértelműen Kim Leine regényébe kezdj bele, elvégre A Végtelen-fjord prófétái az év, az évtized egyik legjobbika volt.)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)