Kertész Imre (1929-): A végső kocsma
szerk. Hafner Zoltán
Magvető, 2014.
"Hetek óta tartó “Ungehagen”-közérzet után tegnapelőtt végre rájöttem, hogy a ‘Végső’ el van rontva. Vétettem ritmusa ellen, így túl személyessé, valahogyan idétlenné vált; mintha egy történetet akarnék elmondani, de mégsem akarnám - a legszörnyűbb affektálás."
És ebben igaza van. A kötet jó része a legszörnyűbb affektálás.
Jobb részei pedig puszta provokációk, melyek nem sülhetnek el szépen - elég lesz figyelni a következő hetek sajtóját. Hacsak nem annak a szeppent médiacsendnek leszünk a fültanúi ismét, amely a hírhedt, ÉS-beli interjút követte sok évvel ezelőtt, mikor is az egész Sorstatalnság-paradigmát rizómástul tépte ki, szabdalta miszlikbe pár elejtett mondatával, mely szerint az ő életműve nem a holokausztról, hanem a Kádár-éráról s azon keresztül úgy általában a mindenkori megélt totalitarizmusról szól. (Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre alig várom Vári György alias Nagy Levint, hogy ismét visszaadassa Kertésszel a Nobelt. De legalább Orbánék Szent István Rendjét nála hagyják, úgy érzem.)
Ezt a szöveghalmazt (több mint tíz év feljegyzései, egy részük - az érdektelenebb része, az eleje - már a Mentés másként c. kötetben is megjelent) nem szabadott volna megjelentetni - aki nem hiszi, lapozzon előre, azaz lefelé az idézetekhez -, mert tönkreteszi Kertész renoméját. Le kellett volna beszélnie róla Hafnernek - akit egyébként hálatelt szívvel emleget e sorokban Kertész, filológusi segítségéért. Ezután lehet, többekben megbicsaklik a tisztelet, megkopik az olvasói rajongás s főleg: csorbul a hitelesség. (Aki pedig elsőként épp e kötettel kezdené az ismerkedést az életművel, annak szigorúan azt tanácsoljuk: ne tegye. Hagyja a legvégére, sőt sose vegye kézbe.)
Mindebben - a kiadón túl - elsősorban a szerkesztő és szöveggondozó, Hafner Zoltán a felelős. Mert ez a szövegkása semmi másra nem lesz jó, mint hogy újra habosra kavarja a Kertész-recepciót, feltúrja, mint derítőmedence iszapos állóvizét, de istenesen, sárral, sértettségekkel együtt, indulatokat szítva, s mindezt a semmiért. Méltatlan búcsú ez egy nagyszerű, de szellemileg már aligha teljesen ép idős írótól.
Kertészt lehetett támadni sajtóbeli megnyilatkozásai nyomán, lehetett a védelmére kelni (kinek ízlése és műveltsége szerint), de ezzel most nagyon alávágtak az œuvre-nak. Kertészt ezen "műve" nyomán akár beszámíthatatlannak is lehetne nyilvánítani, olyan zavaros, hol önismétlő, hol önellenmondó, konfúz az egész szövegkazal. Talán ezért is az írói próbálkozás, hogy a napló forgácsait az azt követő fejezetekben megpróbálta irodalmi prózába konvertálni - mely nem csak kudarcra ítéltetett a jelek szerint, de sem az olvasás élvezetének, sem az érthetőségégnek nem adott pluszt, de még esélyt sem.
Nem csak emiatt nem ismerni rá. Sem a széljobb által támadott Imre Kertészre, sem a balról agyonkényeztetett Kertész Imrére. Mint aki fordítva emeltek a nyeregbe, hátrafelé nyilaz, pardon, ócsárol: saját úgymond szekértáborát támadja, és Európát önpusztító liberalizmusától félti.
A Holmi című folyóiratot például agresszív bulvárlapnak nevezi, eddigi méltatóit frusztrált liberális zsidóknak, a Európa orrát meg minduntalan egy liberalizmus feliratú tócsába veri.
"(…) Radnóti [Sándor] “elvető” kritikája a Holminak nevezett agresszív bulvárlapban. De miért is szeretné szegény a könyvet, ha egyszer a könyv az őféle emberek csődjéről szól. Én már különben régen megértettem, hogy miért örvendenek akkora ellenszenvnek világszerte a liberális zsidók. Ez a bizonyos zsidó liberalizmus nem egyéb frusztrációnál (legalábbis Kelet-Európában), öntagadásnál, dogmatizmusnál (gyakran kommunizmusnál), gyávaságnál és - tulajdonképpen -, igenis, nemzetrontásnál - bár ha ezt én mondom, mást jelent, mint amikor a nyilasok mondják."
[a kiemelések tőlem - pável]
Gyerekek, én kezdek összezavarodni. Kábé mint az egyszeri SzKP-küldött, mikor Hruscsov leszedte a keresztvizet a teljesen még ki sem hűlt Joszipról. (És ezzel nem R.S. prof’ urat hasonlítom Sztálinhoz, csak az értetlenségemet kalibrálom valami eszement skálához.)
Biztosan a félreértés is szerepel a sértettség okai közt, nehéz ezt már kinyomozni, pl. Dés Mihályról sem feltételezem, hogy színpadon, Kertész jelenlétében ócsárolná őt (bár Dés szeret halottakba - pl. Cseh Tamásba - belerúgni, de az más tészta):
"[Barcelona] …Dés Mihály, aki a színpadon megpróbálta diszkriminálni a munkásságomat, és akit ezért félbeszakítottam, és közönség előtt a nevetség tárgyává tettem (…)"
Az érzékenység egyik fő oka persze a fizikai fáradtság lehet - az egész Nobel-mizériában a gejzírként kitörő gyűlölet mellett valóban a médiabeli szereplések is nagyon kiakasztották. (Megesett például, hogy egy fellépése alkalmával órákon át inni sem kapott, stb.) Ezt írja 2003-ban, egy évvel saját díjazása után - ő is szívesen azt tette volna, amit 'utóda':
"Irigykedve olvastam a FAZ-ban, hogy az új Nobel-díjas író - Coetzee - nem ad interjút, nem áll szóba, nem beszél irodalomról, csakis a rugbyről."
És persze vannak érdekes, akár: helytálló észrevételei is.
"Magyarországon azért nem értenek, mert Magyarország nem keresztény ország."
Alapvetése - persze nem deklarálja, de süt minden bekezdésből - a sértettség. Mely, paradox módon, a Nobel-díj után uralkodik el rajta. Hogy ebben az érzelmi válságban az itthon ellene éppen azóta (hiszen addig nem is ismerték) falkában uszulók mennyire felelősek, kérdéses, ő maga is utal erre, hogy ez mindennél jobban irritálta és e hőbörgők serege miatt már tényleg általánosította velük az egész országot. (Mélységes depressziója viszont, mint minden ilyen eset, összetett, súlyos probléma.)
De vajon miért támad rá saját híveire? Rajongóira, holdudvarára, szekértáborára?
"A K. dosszié bemutatása alkalmával színpadi beszélgetés; Szörényi László, ez a minden vonatkozásban eredeti ember; aztán “ismerősök” a színházi büfében. Hogy úgy mondjam, szellemileg megmosolyogtatott, hogy azok a “rajongóim”, akik valaha azt hitték, hogy politikai szekerük elé fogtak, ezúttal, úgymond, “mellőzték” az estemet; “the political animals”, ahogy Aharon Appelfeld nevezi őket. Ezek a gonosz állatok, akik letagadtak, szellemileg megvetettek, s most nyilván valamilyen bosszúra készülődnek…"
Vagy - de ez már ismerős lehet:
"…Valójában már régen leírtam szegény Ligeti [Györgyö]t - aki rendkívüli művész, nagyszabású koponya - annyira kicsinyes, hogy képtelen megbocsátani nekem a díjat. Zsidó-irigység ez, amelyet annyira ismerek, még gyerekkoromból; ez a fajta jellegzetesen zsidó mentalitás, amely Berger urat, akinek két segédje volt: egy zsidó - Feldmann - meg egy keresztény - Sütő úr - arra késztette, hogy a zsidót megvető, ellenben a másikat hangsúlyozottan kitüntető bánásmódban részesítse. Ligeti is jobban szerette volna, ha a díjat valaki más (nem zsidó) kapja. Morgott volna - nem: azt mondta volna: Te érdemelnéd, de ő kapta: ilyen a világ - és elégedett lett volna, mert ez igazolta volna a világrendjét. Őszintén szólva nem szeretem Ligetit, és a zenéjét sem. …Ugyanez vonatkozik Kurtágra, aki teljesen elmerült autizmusában."
(No de ezt már megírtuk korábban.)
"Szerettem volna olyan barátokat, mint Ottlik Géza."
Elhiszem, én is. De pl. Radnóti Sándor vajon beajánlotta volna őt ezek után Ottlik barátságába?
De mindez még semmi, nekimegy Európának is, a liberális fellegvárnak, És ez még a legenyhébb beszólás Kertésztől Európa megengedő, önmagát a migrációnak - Kertész szemében főleg a muszlimoknak - kiszolgáltató liberalizmusa eránt. Nem egyszer mintha bizony - teszem azt - Lovas Istvánt (!) hallanánk a bekezdésekből. Kertész is kitűzte az illeberális lobogót - nem kis zavar erőben, mi? (Nem zavarja az önelentmondás, a "nácik" verbális megfenyítése után nyugodtan "iszlámozik", hiszen mint kijelenti: "ha ezt én mondom, mást jelent, mint amikor a nyilasok mondják.")
Először csak játszik velünk, gondolnánk,
"…tolerancia-konferencia (de szép asszonancia!)"
Aztán bedurvul. De ezeket már (a saját liberalizmusába fulladó magatehetetlen, védekezésképtelen Európára vonatkozó beszólásait) nem is nagyon idéztem ki, végül is közhelyek, csak a legenyhébben megfogalmazottat:
"Európa megint az egyik legszégyenteljesebb korszakát éli. A Deutsche Oper leveszi műsoráról Mozart Idomeneóját, mert a cselekmény, úgymond, sértheti az iszlámot."
Persze ezekben nem az a probléma, hogy mennyire jogos kritikák (azok), a meglepi ezekben csupán az, hogy ezt épp ő mondja.
Kertészben és körülötte minden megrendülni látszik, néha úgy érzi, már Berlin sem az otthona, mikor valami kis sérelem éri odakint - pedig hányszor visszavágyik oda, szinte azonnal, amikor Budapestre utazik!
Szerencsére nem csak háborgás és morgás az egész kötet, Kertész műhelytitkairól is megtudunk valamennyit, vívódásai mellett szeretett íróiról, sőt példaképeiről is:
"…Magdi is, Ingrid is azt állítja, hogy az én szövegeim nagyobb szabásúak [Thomas] Bernhardéinál. Ezt örömmel és szégyenkezve veszem tudomásul: végül is eszem ágában sincs tagadni, hogy Az angol lobogónak s a Kaddisnak is Bernhard volt a spiritus rectora."
Végtelenül, talán túlzottan személyes, mikor a halálvágy öleli magához - a legbizarrabb eset, mikor a nácikról ejt szót egy film ürügyén: ő is szeretne ráharapni egy olyan ciánkapszulára...
"…inkább választom az identitások nélküli, bolygó zsidó, semmint a jó lelkiismeretű honos polgár szerepét. Az utolsónak lenni a családfán: ez sem rossz."
Öndefiníciót is rejt a kötet - nem először, de alighanem utoljára megfogalmazottat: ebben a magyarsága csak afféle 'ezt dobta a gép' kategóriába esik, magát a zsidó és német irodalom metszetébe sorolja (precízen megfogalmazza, biztosan olvasható lesz az idézet valahol). Meddő értetlenkedés helyett próbáljuk meg megérteni. Megrendítő is lehet, akár, kellő érzékenységgel, az olvasásélmény.
Egy tragikus élet tragikus zárása ez a tragikus kötet, de bőven marad tiszteletreméltó ebben a fura öregúrban - olvassuk a Nobel-díjas tri(/tetra)lógia mellett (mert egyébként sokan rosszul emlékeznek: nem a Sorstalanságot, hanem az egész életművét s azon belül kiemelve 3 regényét díjazta Stockhom), szóval olvassuk mellé remek esszéit (pl. A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt) és remek műfordításait (pl. Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy Görögség és pesszimizmus).
A talán legutolsó (és Friderikusztól megszokottan elég béna) nagyinterjú Kertésszel:
*
(Az idézetek pontos helye, oldalszámokkal)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)