Sebastian Haffner (1907-1999): Egy német története - Emlékeim (1914-1933)
[Geschichte eines Deutschen. Die Erinnerungen 1914–1933, 2000]
Európa Könyvkiadó, (1. kiad.: 2005) 2014
"Amit elmondani készülök, egy párbaj története."
(első mondat)
(és az első fejezet itt)
"2000 őszétől hónapokig vezette a német bestsellerlistákat Sebastian Haffnernek ez a posztumusz könyve. A könyv 1939-es kézirata a - többek között az Európa Mérleg sorozatában magyarul is kiadott Megjegyzések Hitlerhez, a Churchill és más, alapvető művek szerzőjeként ismert - nagy német történész hagyatékából került elő. A dátumból is látszik, hogy Haffner nem utólag okos, mint annyian mások, hanem angliai emigrációjában az volt már akkor is, amikor a németek többsége megbűvölten vagy tehetetlenül nézte a weimari köztársaság bukását és a nácik előretörését.
Ezúttal magántörténelmet, önéletrajzot ír, személyes emlékei az eszméléssel, 1914-gyel kezdődnek, és 1933 nyarával zárulnak. Haffner nem bűvészkedik politológiai, szociológiai és egyéb társadalomtudományi fogalmakkal: egy nagyon érzékeny, élesen látó, megvesztegethetetlenül erkölcsös fiatalember szemével látja a cseppet sem rokonszenves világot. Erkölcse a porosz hivatalnokhagyományokon felnőtt konzervatív ember erkölcse, akinek belső iránytűje akkor is biztosan jelez, ha érdekei több rugalmasságot diktálnának. És akit - mint kifejti - nem az esze, hanem az orra vezet.
Haffner leírja, hogyan szánta rá magát az emigrációra, és azt is, hogy mi várt azokra, akik Németországban maradtak. A részletekben a folyamatot felismerő szemtanúként, az érzékelés zsenijeként írja le azt a mocskos és irracionális történetet, amely előtt az emberiség azóta is értetlenül áll. "
(Fül)
Az a bizonyos weimarizálódás, alulnézetből. Anélkül, hogy – ha jól emlékszem – egyszer sem írja le ezt a szót. (Naná, ez egy későbbi szakkifejezés.)
Még gyerekszemmel emlékszik vissza a Nagy háború lezárására – egyben a németek nagy traumájára. Mert nem szégyellték, hogy lángba borították a világot – inkább azon keseregtek, hogy remek „helyzeteik” ellenére mégis az ő vereségükkel végződött, pedig nem sokkal korábban ugye, egész jól álltak, legalábbis a frontvonalak ügyében. (Ne feledjük, a háború pusztítása nem terjedt ki az ország területére, a frontvonalak mindvégig Németország 1914-es határain kívül húzódtak.) És akkor még jött a megalázó büntetés, amire Németország borult lángba, évekig polgárháborúba süllyedt a néhai birodalom, legalábbis egyes részei, és eluralkodott az anarchia, meg ami azzal jár. Haffner remekül megírja a kamasz látásmódját is, aki focidrukkeri hevülettel szurkolta végig a háborút, majd értetlenül szemlélte a polgárháborús éveket, ez az értetlenség azt is jelenti, hogy a húszas évekről elsősorban nem történészi tárgyilagossággal kapunk képet, hanem a kortárs szemlélő szemével. (Esetleges tévedéseit pedig, mely nem számos, és főleg dátumokra vonatkozik, a kiadó javítja lábjegyzetekben.)
"A történetírás nem méri a történelem sodrának erejét. Annak, aki erről akar megtudni valamit, életrajzokat kell olvasnia, éspedig nem államférfiak és politikusok életrajzát, hanem azokat a gyér számban előforduló életrajzokat, amelyeket ismeretlen kisemberek írtak."
(2014: 12.)
A memoár első fele sem érdektelen, remek korrajz a húszas évek első felének anarchiájáról, majd a Streseman-féle hat esztendő - ez előzmények miatt úgy tűnik - idilljéről. A nácik hatalomra jutásáról pedig kissé másképp mesél, mint a tankönyvek. Például Hitler kancellári kinevezéséről, mely emblematikus dátum minden kronológiában, Haffner elmondja, hogy a kortársak ezt még olyan húzásnak tartották, hogy na most megfogják ezt a kis törtetőt, megszelídítik végre, elvégre ekkor még kisebbségben voltak a nácik a kormányban és a parlamentben egyaránt.
Persze minden másképp történt – de azt se gondoljuk, hogy Hitler valami pontos akcióterv szerint dolgozott volna. Úgy tűnik, egyetlen vezérelve volt: mindig elment a falig. Mindig egy kicsit többet kért, mint amit illendő volt, és mivel senki nem állt a sarkára, mindig tovább jutott, még annál is messzebb, mint ami ő maga remélt.
Persze ehhez kellett a lakosság megfélemlítése, az utcai bandák és az SA terrorszervezetének mindennapossá váló "fellépése". De magában ez sem volt elég: kellett még a többi párt fegyveres szerveinek kushadása (mert ilyen volt ám még szocdmeknek is), csak ők szépen behódoltak. Egyetlen komoly ellenfelük volt a náciknak: a kommunisták, s ahogy Haffner láttatja, megértjük, hogy jó ideig miért őket tekintették fő célpontnak Hitlerék: karakán, kemény ellenfelek voltak, ők nem dugták hurokba a fejüket – csak éppen legyőzte őket az SA. És persze kellettek még a mamlasz politikusok, Hitler diktátori hatalmának törtvényesítéséhez pl. a katolikus centrumpárt, mely miután leadta a voksát, engedelmesen ment maga is a vágóhídra.
"A legismertebb karikaturista, akinek ártalmatlan rajzain egész Berlin hetekig nevetett, öngyilkos lett, akárcsak a népszerű kabaré konferansziéja. Mások egyszerűen nem voltak sehol, nem lehetett tudni, hogy meghaltak, letartóztatták őket, vagy kivándoroltak. Eltűntek.A sokat emlegetett [1933] májusi könyvégetés csupán szimbolikus aktus volt, az igazi kulturális katasztrófát az jelentette, hogy ezek a könyvek eltűntek a könyvesboltokból és a könyvtárakból is. Akinek nem sikerült április előtt megszereznie az elmúlt tél könyveit, már nem tudta elolvasni őket. Az a néhány író, akinek valamilyen okból megkegyelmeztek, úgy árválkodott a színen mint az állva maradt kuglibabák a golyó tarolása után."
(2014: 238-239.)
De még ezeknél is fontosabbról számol be Haffner: hogy lehetett mindezt naponta túlélni, hogy ne áruld el magad, hogy köpsz rájuk, de a lakosság már némaságba burkolózott, senki nem mert őszintén megszólalni, lapított és már nem bízhatott semmiben. (Vagy mit tehetett az, akinek éppen zsidó barátnője volt - mint éppen Haffnernek is.)
Aki nem lendítette a jobb karját, annak előbb utóbb mindkettőt fel kellet emelnie
(<<< mult-kor.hu; germanhistorydocs.ghi-dc.org >>> )
Haffner jogásznak tanult és már a bíróságon dolgozott gyakornokként, mikor az irodákból hazazavarták (ekkor még csak hazazavarták, később ölik meg) a zsidó kollégákat – traumatikus nap volt, Haffner őszintén megírja, hogy beszart aznap, meghasonlott, de rá is ébredt pár dologra.
Megmutatja az egyszeri suttyó SA-legényeket, és ami még fájóbb: hogy saját kollégái közt is hogy hódított meg egyre többeket a kurzus, az eszme, a barna pestis. Hogy kellett köztük szégyenkezve, lapulva élni. Tanulmányút a pokolba: effélével ért fel az a pár hét, amikor a Birodalom a bíró gyakornokokat katonai kiképzőtáborba terelte egzecíroztatni: tök feleslegesen masírozni, stb tanultak, mint az egyszeri bakák. És ott rájött, hogy mi a nácik alapvető módszere, hogyan tudták mint egy megveszekedett kisgömböc lenyelni szép lassan azt a Németországot, melynek még a legbebarnultabb időben is majd a kétharmada ellenük szavazott, és hogy ki(/fel)használni azt a remek, ekkor még egyáltalán nem náci hadsereget is, mely eleinte lenézte őket: minden eszmét egybegyúrtak vagy kisajátították, egyetlen fasírtba gyúrva, ez pedig a bajtársiasság (Bruderschaft) elve volt, ebben a Bruder-ivásban részegült meg Németország. Nem csak az SA-terrorja alatt szegte le fejét a milliónyi német civil, az európai kultúra sok milliónyi polgára, hanem ebbe az igába is behajtotta, eleinte nyomni kellett, de aztán már viselte egyedül is.
Akit nem sikerült megtörni, az hamarosan elmenekült, mint Haffner vagy Thomas Mann – de a többség maradt, s nem csak a jóféle sörök és a wurstok okán, hanem egyszerűen mert a nácik a kiutazást is engedélyhez kötötték.
"A nácik bajtársiasságkultusza olyan fajtalanság, amely mindennél jobban lezüllesztette és megrontotta a német népet."
(2014: 344.)
Egyébként - sovány vigasz - az 1933. esztendő gyönyörű nyarat és remek szőlőtermést, remek évjáratú borokat hozott még a németeknek.
A kötet korábbi hazai kiadása - portré helyett:
(Európa, 2005, ford. Liska Endre)
Többi, immár szakmai munkái:
*
Ádám feltámadása (Adam Resurrected), rend Paul Schrader, 2008
Inkább a végén ajánlok egy filmet, hogy ne legyen zavaró a közbeszúrás. Eszembe jutott ugyan sok klasszikus film a korról, meg a korabeli berlini éjszakákról - pl. Szabó István remekművei - , mégis ezt a talán kevéssé ismert filmdrámát ajánlanám, maga a főszereplő, Jeff Goldblum így mesél róla:
"Schrader így jellemezte a filmet: egy férfi, aki egyszer kutya volt, találkozik egy kutyával, aki egyszer ember volt. Mi van? Nos, elég kényes feladat volt. Én vagyok a főszereplő, Adam. Izraelben járunk, 1961-ben, egy elmegyógyintézetben, ahol a holokauszt mentálisan sérült túlélőit ápolják. Fekete-fehér flashbackben bontakozik ki a múlt: Adam népszerű komikus volt a 20-as, 30-as évek Berlinjében. Hegedűművész, gondolatolvasó, állatokat utánzó humorista egy személyben. Volt felesége és két lánya. Zsidó család. Munkatáborba küldték mindannyiukat. A táborparancsnok (Willem Dafoe) emlékezett rá Berlinből. "Te vagy a legviccesebb fickó az egész Német Bihhhodalomban, mostantól kezdve az lesz a feladatod, hogy kutyát játszol nekem."
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)