Roma: Piazza del Pantheon primi decenni del '900
(via FotoAntiche, twitter)
Az előző rész három régi magyar útikönyvéből megtudhattuk, hogy a századelő Rómájában a gasztronómia még nem éppen volt hívószó, sőt macskák lógtak a piacon a húsáru között, igaz, mostani szerzőink sem ájulnak el a római konyhától. Újabb három századfordulós kalauzunkból megtudjuk, hogy hol divat elázni a római esőben, abban a Rómában, ahol még malária-veszély van, és hogy irigyelhetjük is őket, akik csodaként élhették meg a belépést Bernini terére, mikor még nem dózerolták le a "Borgót".
Milkó Izidor (1855-1932): Római mozaik - emlékek és jegyzetek az Örök Városból
Révai, 1895.
„Mindenütt csak tengődik, egyedül Rómában él az ember”
Stendhal
Szabadkai újságírónk a legszimpatikusabb útikönyvíró fajta: kritikus szemmel felmérte, hogy a magyar olvasóknak még alig áll rendelkezésükre ilyesfajta könyv, másrészt alaposan elveri a port a sznob nyugati Róma-útikönyveken. És őszintén reméli, hogy mielőtt elavul az ő kötete s felváltja egy még frissebb.
Odaszúr a külföldi kollégáknak, az angolszász turisták kezéhez nőtt vörös borítós Baedekker sorozat már a rómaiak szemében is védjeggyé vált, nem csak mert ezek tulajdonosai voltak a legpénzesebb utazók s így a legkönnyebb prédái a helybelieknek, de mert sznob módon kalauzol végig Rómán, egyik kiadása pl. csalódást ígérve a Barberini palota kikerülésére buzdít. A borító színe is fontos volt: jobban jár, tanácsolja, ki a barnás Gsell-Fels-zel utazik, nem rohannak rá a latinok és okosabb dolgokat is olvashat benne. Ráadásul ez utóbbival az ember nem néz ki annyira laikusnak, mondja erről egy útitársa – de aztán a kiadók is felfigyeltek erre és később már a Baedekker-széria is barnásabb külsőt kapott...
Hazai elődöket is említ (p72): Császár Ferencet (akitől ezt találtam a neten: Utazás Olaszországban. Buda, 1844), egy bizonyos Lonkayt és Hoványit. (?)
Na de ennyit a 19. század és századelő idegenforgalmáról.
Róma „nagy kriptája a világhistóriának” -írja és aztán nagy kedvvel, áradóan mesél - könyve sem éppen útikönyv formátumú, inkább egy vaskosabb regényre hajaz. Túlontúl belefeledkezik szenvedélyébe, a rómaiak, a latinok karakterének boncolgatásába, és bizony néha okoskodásba fullad ilyenkor.
„Goethe itteni tartózkodásának nyomait ne keresd egyedül Rómában, hanem Németországban meg a német és európai műveltségben is.”
Goethe amúgy a Corso 18. szám alatt lakott. És itt halt meg a – már felnőtt - fia, Rómában is nyugszik.
A kapucinusok sírkamráinál valami egészen szürreál-groteszk a leírása, egy képzelt beszélgetése a szerzetessel (p133-134)
„Ha föltámadnak a halottak, nagy csörömpölés lesz itt!”
Adattengerébe a korabeli olvasó belefulladt, de érdekes neveken akad meg a mai szem: "Trianon bárt" említ Firenzében, ahol zajlik a high life... (p106.-)
"Talán az egész renaissance nem egyéb, mint egy nagy kárpótlás az elpusztított ó-kori művészetért.” (p163.) Itt ajánl egy kollégát: Serai Matildot, aki sokat írt az elpusztított értékekről. (Ami persze minden Rómáról mesélőnek kötelező fejezet.)
„Barberiniak és egyéb barbárok”
A kötet második fele útikönyv és vegyes leírások kevercse, nemzetkarakterológia (nem csak olasz: külön kis esszéjében az angolok is megkapják a magukét), s legvégül kuriózumokról esik szó.
Egy korabeli hóbort: divat megázni a Panteon kupolája alatt, amint megered az eső, mindenki odasiet, és tolonganak a tető majd' 9 méteres oculusa alatt – de aki az utcán ázik el, az simán balek!
Egy saját kép a Vatikán kertjéből a méretarány miatt:
állítólag éppen ekkora a "gömb" a Szent Péter bazilika tetején is
Szerzőnk idején a turista még teljesen megmászhatta a Sz. Péter bazilika tornyát, még annak „gombjába” is bemehettek... Sajnos idáig én nem jutottam el, de szerintem ez utóbbi ma már nem szerepel a vatikáni programok közt.
A könyv Róma egyik legérdekesebb , de talán alig ismert látványosságával zárul, már idéztem az előző részben: a a látvány a híres kulcslyukon át az Aventinusról:
[4]
*
Laczó Viktor: Mirabilia Romae
Budapest : Müller Ny., 1906.
Ez talán az első igazán útikönyvnek készült kiadvány idehaza (tenyérnyi, apró betűs, zanzásított szöveg), minden hibája ellenére akár ma is használható lenne.
Sajnos alig különbözik egy műtárgyjegyzéktől, éppen csak az ár nincs feltüntetve, efféle cédulák persze utoljára a nagy rablások, pl. V. Károly idején lógtak a műtárgyakon a Vatikánban és Róma-szerte. Nyelvezete eléggé régies (a tér nála többször 'kerülék') és hát túl tömör s emiatt néha zavaros. És tényleg annyira lényegre törő, hogy elveszik a szintaxis, mintha már a századelőn feltalálták volna a tömörített file-okat.
És ilyesmikért lehet imádni a régi, „lejárt” útikönyveket: itt kiderül pl., hogy a Circus Maximus helyén éppen gázgyár működik.
Laczkó majd' minden középület (reneszánsz templom, minisztérium stb.) leírásakor megemlíti: „homlokzata … a Colosseum travertinjéből való”.
Kevés a magyar vonatkozás Rómában, becsüljük meg őket - ízelítő a stílusból is, bár itt már szinte fecseg, nem csak felsorol:
[3/4]
*
Siklóssy László (1881-1951): Róma
térképmelléklettel és képekkel
Bp.: Eggenberger, 1910.; Kolozsvár: Gámán Ny. 1910.
Szerzőnk egy lelkes, amatőr ám sajnos grafomán történetbúvár, aki még - bájosan - készpénznek veszi a legendákat, így pl. Attila még Nagy Leó pápától "meghatva" vonul el Róma alól. (Az ilyen esetek jól mutatják a korabeli történetoktatás, vagy még inkább a történettudomány nívóját.) Annyi valóságérzéke azért van, hogy mikor arról a barlangról mesél, hová Romulusék anyafarkasa bújt el a Palatinuson, odabiggyeszti a biztonság kedvéért: „állítólag.” Viszont olyasmikre hívja fel a figyelmet, melyek azóta kihullottak a közfigyelemből, pl. hogy az említett esetet megfestő Raffaello-stanza remek másoltban itthon is megtekinthető, Hahn Antal másolatában.
Már igazi útikönyv ez is, olyasmikkel is foglakozik, hogyan öltözzünk, milyen sorrendben látogassuk meg a helyszíneket, megadja a bérkocsik órabérét, stb. Még említi a maláriát, de azzal vigasztal: már legfeljebb csak a külvárosokban lehet róla szó... És mint elődei, ő is inkább óv az olasz konyhától, mintsem ajánlaná. Sőt, nem kevés önbizalommal említi az itáliai kávéházi kultúrát, mely mögötte marad a magyarnak... (Lám, ebben is hová jutottunk száz esztendő alatt.)
Bizony a K.u.K. kora ez: a mi – osztrák-magyar közös – vatikáni nagykövetségünk még a híres – és csak majd későbben hírhedt – Palazzo Venezia ad otthont (épült 1455-től, Bécs tulajdona 1797-től), ez a leendő Mussolini-székház. A tér leghíresebb, leginkább szembeszökő épülete, monstruma még csak épül – ahogy már a modern útikönyvek is leírják gúnyneveit: vagyis a fogsor, avagy az esküvői torta / Remington írógép: II. Victor Emmanuel mauzóleuma. (Olasz nagykövetségünk is híres, ez ma az olasz kormányfő palotája: Palazzo Chigi.)
Boldog régmúlt: a múzeumi belépőkért még csak egy lírát kérnek, és a legtitkosabb helyekre nem csak havi egy vasárnap, mint manapság, de mindegyiken szabad volt a bejárás, jegy nélkül is.
Collegium Germanicum-Hungaricum (1552): a könyv idejében még élő cím a Vicolo S. Nicolo da Tolentono, a Via Venti Settembre mellékutcája.
A királyi palota ekkor még – 1870 óta - tényleg királyi palota. Mégis gyakrabban, hetente többször, látogatható, mint ma, elnöki palota korában.) Mai útikönyvekben pedig alighanem világias kommentárt fűznének ahhoz, hogy a S. Lorenzo fuori le Mura bazilika egyik, román kori udvarába, mivel már kolostori terület, nőket nem engednek le.
Siklóssy könyve, eltekintve attól, hogy alig-alig illusztrált, lényegét tekintve ma is használható lenne, igen sűrűn sorakoztatja az egyes helyszeneken látható képek, szobrok lajstromát, nem mellesleg éppen azokét, melyeket a legfrissebb útikönyvek is összeszámolnak. Sőt, érzésem szerint sokkal részletesebben sorolja a fellelhető műkincseket, mint mai kollégái – mert pl. a capitoliumi múzeumok kincseiről sehol nem olvastam még ennyire részletes listát. (A korabeli és a mai konszenzus közti esetleges eltérések megfigyelésére már nem vállalkozhatom, ahhoz szakavatott művészettörténész kellene. Ami minden századfordulós könyvecskében feltűnt: még nem olyan divatos hely a Spanyol lépcső, van, aki meg sem említi.) És még az sem olvastam sehol, hogy pl. a közoktatási minisztérium épülete egykor az inkvizíciónak volt a székhelye (Piazza di Minerva).
Magyar dombormű a S. Giovanni in Lateranobana jobb mellékhajó „2. ívénél” áll II. Szilveszter pápáról Damkó József műve, mecénása Fraknói Vilmos volt éppen ekkoriban.
A híres Palazzo Farnese ekkor még látogatható, de már betették a lábukat a franciák, a felső emeleti régészeti gyűjtemény képében. A szomszédos Palazzo Falconit nem is említi: pár év múlva nem így tenne, mikor már ott székel az önálló Collegium Hungaricum.
saját képek:
a Magyar Intézet portája, kapujának levélrésén át, majd a hátsó front felől
Szerzőnk még összefüggően láthatta a császári fórumokat, azt majd évtizedekkel később gyalultatja le Mussolini, átvezetve rajtuk egy gyorsforgalmi utat (Via dei Fori Imperiali). Miképpen ekkor még Bernini terére belépni is csodás élmény lehetett – 1910-ben itt sem jártak földgyaluk, hogy a zegzugos utcácskák, a Borgo (magyar utazóknak: Borgó) negyed helyére „varázsolják” a Via della Conciliazionet, hogy túl korán elrabolja a látogatótól a hatalmas tér varázsát, de ezt már Szerb Tóniék is elpanaszolták, azt hiszem.
A turizmus kora hajnalát élte, még nem ostromolták tömegek a Vatikánt - ezt olvassa a Sixtusi palota bejáratánál: „Tessék kopogni!”
A vatikáni könyvtár bejáratánál pedig zárójelben emlékeztet a teendőnkre: Borravaló!
[3/4]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)