Noran, 2007
Az egykori kisfiú szeme sarkából stírölhetjük végig a nyolcvanas éveket, ezt a még lassan hömpölygő, de a közelgő zuhatag előtt már másként morajló időfolyamot. Amiről szerencséjükre lecsúsztak a mai huszonévesek: ők is fogdosták egykor a lányok kikerekedő mellét, átestek a kamaszkor minden bukkanóján, de már mit sem mond nekik a porlimó, a nájlon iskolaköpeny és félreértik a Trabantot is.
Dragomán György írja a pályatárs új regényéről: Igazából Lackfi János regényét olvasva értettem meg, hogy mindeddig fogalmam se volt arról, milyen is lehetett a későkádárista gyerekkor. Erdélybe ebből legfeljebb csak a Magyarországról érkezett borítékokban küldött rágóspapírok és matricák édeskés szaga jutott el. A Halottnézőnek köszönhetőn viszont tapintható elevenséggel a bőrömön érezhetem a nyolcvanas évek Magyarországát, hiszen a regény gyermekien pontos érzékeléssel idézi fel a napközizős-iskolaköpenyes gyerekkor kedélyességében is nyomasztó légkörét, és közben úgy bontja ki és építi újjá ezt a misztikusan szorongásos legendáriumot, hogy szinte-szinte a sajátomnak érzem.
(Nem nosztalgiával néz vissza...)
A 36 éves költő-műfordító önéletrajzi regénye a korszakot szenvtelenül tárja fel, nem ítélkezik, kerüli a nosztalgiát (ami mindenből giccset csinál), de humorral, iróniával tekint vissza. (Vagy épp naturalista kíméletlenséggel: egyik fejezetében a nyomorúságban élő anya és fia oltárszerűen építik körbe a kemény spórolás árán nullát mutató kerti villanyórát, s előtte üldögélnek áhítatosan: egész életük nincstelensége a felkínált áldozat.) Kis hősünk álmodozásai színes zárványok a szövegben, pl. a Brezsnyev bálnaszerű Csajkái nyomán kikerekedő minikrimi, vagy megtudjuk, hová lesz a mellszobrok alsó fele. Apróbb hibái ellenére (funkció nélkül visszatérő elemek, többször elsütött poénok) szamárfülezze össze minden huszonéves, mert remek (gyönyörű verseken csiszolt) nyelvezeten kapja vissza azt, amit röviden így hívunk, Megyó újbeszédjével: a felcserepedés kora…
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)