A görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyhák legfinomabb ételeiből
Vince K., 2010.
[négy és fél ouzó]
Szakácskönyvet olvasni... fura dolog. Egy jó szakácskönyv útikönyv is egyben, esszé és napló. Fűszerszámos füveskönyv.
Váncsának sokkal jobban áll a kuktasapka, mint közíróként az udvari bolondok viselte csörgősipka. És... nem tudom, homoerotikus dolog-e, hogy egy férfi szakírót olvasva meredeztek az ízlelőbimbóim...
A kötet eleji mottók közt Proust is szerepel, de ne gondoljunk holmi teába mártogatott kekszre, és nehogy továbblapozzunk olvasatlanul, itt bizony olyan aromás idézet következik, mint egy leveshez való ízesítőcsokor:
"...mikor a régmúltból többé már semmi sem marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, szívósabban és hívebben mindennél - mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét."
(Az eltűnt idő nyomában)
Letaglózó ismeretanyag rejtőzik a kötetben, és ez még csak az első, itt még "csak" a Mediterráneum keleti felében kukucskál be a konyhákba. Időben a sumerektől indul, de nehogy azt gondolja valaki, Váncsát is megérintette a szektások szele, csupán hatalmas léptekben járja be egyes alapreceptek útját. Az első kötet Libanontól Marokkóig terjed, főleg Málta, Marokkó, Hellász, Törökország, Ciprus, Libanon, de elugrik londoni éttermekbe is. Levante után külön kötetekben halad majd nyugat felé, Itáliától Portugáliáig.
"A szerző, akit elsősorban újságíróként, humoristaként ismert és szeretett meg a nagyközönség, hat évvel ezelőtt megjelent szakácskönyve (Ezeregy recept) által bebizonyította, hogy a fakanalat legalább olyan jól forgatja, mint a szavakat: valóságos mestere a gasztronómiai hedóniának. E tiszteletbeli titulusra erősít rá most megjelenő kötetével, amelyben a mediterránium konyhaművészetébe kínál bepillantást, méghozzá nem csak amúgy felszínesen, hanem igazi mélységében, értő, kifinomult ízléssel javasolva recepteket kipróbálásra minden vállalkozó szellemű ínyenc számára. A mű első három része gasztronómiatörténeti kalandozásra csábít az egykori akkád, sumér, középkori arab és mezopotámiai konyhákba. Ezt a Földközi-tenger partján elterülő egyes tájak, országok specialitásainak bemutatása követi: Észak-Afrika ételkölteményei után török, ciprusi, görög és máltai fogások között válogathatunk. A műfajon belül - gazdagsága miatt - kiválónak számító kötet végén kislexikont, irodalomjegyzéket, valamint a receptek típusok szerinti felsorolását találjuk."
(kello.hu)
Egy végtelenül gazdag menüsor a könyv, gasztonómiatörténeti érdekességek keverednek személyes úti élményekkel, és ezek közt, mint egy levelestészta vékony vajas erezetében a massza: a receptek vaskosabb fejezetei. Én csupán a "prózát" olvastam ki a kötetből, vagyis mindösszesen talán a negyedét, harmadát a félezer oldalas monstrumnak, de mit is magyarázom, receptkönyvet az elejétől végéig úgyis csak egy szakbarbár lektor olvas végig. Mert ki az, aki bele mer javítani egy receptbe? ezek már természetesen kevésbé személyesek, de még mindig élvezetes olvasmányok, igaz, jellemző rá, hogy nem porciózza ki a mennyiségeket, Váncsa a "szívből, érzésre fűzzünk" iskola lelkes histórikusa.
Váncsa hatalmas (téma)szeretettel és a jól ismert szarkasztikus (bár modorosságában néha már levet eresztő) stílusával vezet minket körbe a Mediterráneumon, szinte már mikrotörténelem ez, hogyan éltek és mit, pláne: miben főztek eleink, akarom mondani mások elei az idők során. (Maga is megbotlik ebben, amikor ráhagyja a máltaiakra a főníciai eredetüket, egyben lesumerozza ennen magát. Biztos a hosszan magasztalt mezopotámiai kemence járt az eszében, mondom gonoszul, ami profibb jószág, mint bármelyik posztmodern vasedény.)
"Természetesen az olla és a paella a is cserépedény, ahogy a tazsin is az, mert csakis a cserépből készült lábas vagy fazék méltó arra, hogy róla ételt nevezzenek el. Megjósolom, hogy teflon nevű fogás soha nem lesz."
A sztorik közt mindjárt az első az itáliai olajszőkítésé: ha még nem sejtettük volna, EU-támogatással és nagyban folyik a hamis olíva gyártása és kereskedelme. (Erről egy friss vita pl. itt is.) Az utolsó "sztori" a máltai nyulak és falánk csúcsragadozóik historiájáról számol be, de közte akad még vérben forgó szemű görög pincér, a kecskék közreműködésével készülő legnemesebb olaj, és tényleg minden, ami szem-szájnak ingere...
Egyetlen apró bajom volt vele - mert nem csak szájjal és orral, de szemmel is eszünk, sőt falunk, és ezért legalább valami minimális mennyiségben , de pár oldalnyi képanyag még beleférhetett volna a terjedelembe és az árba.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)