Sebastian Barry: Messze, messze
[A long long way, 2005]
ford. Szieberth Ádám
General Press, 2011.
[négy és fél év frontvonal]
Willie, a dublini kamasz nem éri el a 180 cm-t, Így nem követheti apját a rendőri pályán. "Szerencséjére” kitör az első világháború, és a sorozóbizottság nem nézi, mekkora, futószalagon küldik tovább a német frontra a fiút. Csodálatos próza, pedig csupa szörnyűségről számol be: főhősünk gyermekkori barátait hősi halottként kaparják el, szerelme máshoz megy hozzá, apja a társadalmi frontvonal túloldalára kerül.
"A Királyi Egészségügyi Hadtest szegény, derékig nekivetkőzött katonái vonszolták el a megmaradt embermorzsákat, ha még lélegeztek, hadartak, imádkoztak. A leszakadt maradványokat otthagyták dekorációnak. Az út mentén félrerúgott kezeket, lábakat, fejeket, mellkasokat félig elnyelte a nyomorult sár. Lófejek süppedtek melléjük, meg lótestek hemzsegő férgekkel rettenetes bűz áradt belőlük; még halálukban is hűséges, szelíd állatoknak tűntek ezek a lovak.
Willie Dunne látta mindezt, bár a csuklya amolyan szemellenzőként is szolgált. Muszáj volt megpróbálnia előrenézni. Hiszen hogy is mesélhetné ezt el valaha is Dollynak? Sehogy. A húga holta napjáig sikítva riadna fel álmaiból. Ez a látvány átbillentene egy szelíd elmét az őrületbe. Hogy is érhet meg egy szép, zöldellő táj egy ilyen augusztust? Ilyesmit még a jó öreg Dosztojevszkij sem tudott volna elképzelni; sem álmában, sem sem éberen nem jutott volna eszébe senki emberfiának."
Még soha ilyen „emberközeli” háborús prózát nem olvastam: értsd itt a félelemtől bevizelt frontkatonákat, az önkéntesek idióta lelkesedését, majd egész lelküket kifacsaró keserű ébredését a valóságra. Ken Follett 20.század-krónikájának végtelen eposza elbújhat mögötte, akikkel egy lapon említhető a háborús tablók csoportjában, az mondjuk Merle, Wharton vagy Ian McEwan Vágy és vezeklésének háborús fejezetei.
"Az előttük ott járt emberi lelkek szomorú csontjai, húsuk maradványai a lövészárok falába tapadtak, mintha valami őrült parasztgazda vetette volna el, aki azt várja, hogy tavasszal csecsemőket arathat majd ezen a földön. Willie eljutott arra a pontra, hogy hogy már bármit elhitt volna. Az alatt a két nap alatt oda hugyoztak-szartak, ahol álltak, mert a 'latrina' szó már csak egy letűnt kor emléke volt. Állítólag még az elsősegélyhely is, amelyet egy hátrább lévő lövészárokban rendeztek be, és ahol Buckley atya őrködött a sebesültek fölött, még az is vérben és zsigerben tocsog disznóól volt. És senki nem tehetett semmit. A hírek szerint Buckley atya ásóval kószált fel-alá a vaksötétben, és a süvöltő gránátok meg az alattomos sár pokoli fertőjében is gondolan felkutatta a holtakat, hogy néhány villanásszerű ásómozdulattal eltemesse őket a laza talajba, és elrebegjen fölöttük egy buzgó, szenvedélyes imát."
A békében megboldogult századvég szülötteire a pokol várt, aki az 1890-es években született, az a nagy háború lövészárkaiban érett férfivá, már ha megérte. Ez lett a a modern kor igazi nagy traumája, nem a második világháború: bár utóbbiban többszörös a halottak száma, ez volt az első igazi nagy sokk, a negyvenes években még sokan éltek a nagy háború veteránjai és civil túlélői közül, már tudtak a mérges gázról, láttak tankot, géppuskát, hullákkal teli árkokat és éhező hátországot, milliónyi csonka koldussal... de erre 1914-ben még nem volt felkészülve a világ, ezért – mondhatni – lélektanilag nagyobb sokk volt az emberiségnek az első világháború, mint a második, hiába a nácik és Sztálin népirtásai, a tökéletesített megsemmisítő lágerek.
"Öreg és gyenge volt a század, de a férfiak adókról meg lovakról beszélgettek. (…) És az akkor, illetve akkortájt született sok-sok európai fiú sorsa, az orosz, francia, belga, szerb, ír, angol, skót, walesi, olasz, porosz, német, osztrák, török fiú sorsa – no meg a kanadai, ausztrál, amerikai, zulu, gurkha, kozák fiúké, meg az összes többié – az élet könyvének vérzivataros fejezetébe íródott, annyi szent. Az anyák milliói, a sok milliónyi liter anyatej, a sok milliónyi kedélyes hang, gügyögés, verés, csók, gyapjúszvetter és cipő harsány, nyugtalan, durván félbeszakított zene kíséretében a történelem nagy szemétdombjára hullt, a lelkek irdatlan szemétdombjára hulltak a semmiért, a puszta hamvakért, a halál mulattatására elmondott emberi történetek, a sok millió, legkülönfélébb lelkialkatú fiú, hogy porrá őröljék őket a közelgő háború malomkövei."
Az ekkor bevetett fegyverarzenál vagy legalábbis a technológia zöme már létezett az amerikai polgárháborúban, de ennek jelentőségét még kevesen mérték fel. A géppuska milliókból fog hamburgerhúst forgácsolni, a mérges gáz, bár hadászatilag nem vált be (csak csatákat döntött el, a háború végét nem befolyásolta) milliókat tanított meg rettegni (bonuszként a poszttraumás betegségek). Ne feledjük, filmfeldogozások stb. terén sokáig sokkal jobb „píárja” volt a második, mint az első világháborúnak, eleve látványosabb volt a nácikat filmre vinni (akár komikusan, akár elrettentés szándékával), mint a böszme, mai szemel nevetséges első világháborús tankokat vagy az állóháború mindennapjait, végtelen hosszú és sáros, tetves lövészárkostul, légnyomásostul.
"Az izmai olyanok voltak, mint a hentesek boldogsága, a zsírpapírba göngyölt, kiváló minőségű húsáru."
Barryénél szemlétesebb leírással aligha találkozhatunk a mérges gáz bevetéséről (4. fejezet). Tulajdonképpen nem is a fájóan eleven részletek a fontosak itt, csak abba kell belegondolnunk: amikor feléjük hömpölygette a szél azt a nagy, fura sárga ködöt, fogalmuk sem lehetett, mi az. Mai, a 20. század borzalmain s főleg a tévéhíradókon megedződött elménkkel fel sem foghatjuk, mennyire ártatlan eszű birkák vágóhídra terelése volt a frissen sorozott fiatalok kivagonírozása a frontvonalra. Ekkoriban Európát már két, sőt három emberöltő óta nem dúlta háború, a legöregebb veteránok ugyan még emlékezhettek a krími mészárláslásra, de ők kevesen voltak, az amerikai polgárháború hadászati forradalma pedig még az élesebb szemű stratégáknak sem szúrt szemet, hogy hová vezethet a géppuska és egyéb technikák széles körű bevezetése.
Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert a regény tökéletesen átadja ennek a sokknak , ennek a generációs traumának az érzetét, a véres ízt a szájban, a süket csengést a fülben, önkéntelenül is befogod az orrod, amikor az temetetlen holtak ezrei felett megindul az első tavaszi szélfuvallat...
No persze ez a regény nem háborús regény, abban az értelemben sem, ahogy a könyvtárak erre külön polcot hoznak létre, inkább újabb pokoljárás, emberteremtette poklok útikönyve.
Az igazi frontvonalak nem a belgiumi mezőkön, hanem Dublin és más nagyvárosok utcáin húzódnak - amikor Willie első szabadságán hazatér, lövések dördülnek a parádézó Dublinban, a rendőrség lövi az ír szeparatista tüntetőket, de a masírozó katonák azt hiszik, a németek szállták meg a várost...
"Hogy harcolhat az ember a hazájáét, ha közben a hazája szétfolyik a háta mögött, mint a cukor az esőben? Hogy szeretheti az egyenruháját, ha ugyanez az egyenruha gyilkolta meg az új hősöket, ahogy Jasse Kirwan mondta? Hogy is őrizhetné meg egy olyan fickó, mint ő, Willie, egyformán a szívében Angliát és Írországot, ahogy az apja, meg az apjának az apja, meg az apja apjának az apja, ha most mindkét országban árulónak neveznék, pedig a szíve tiszta, amennyire csak egy szív tiszta lehet három évnyi mészárlás után?"
Barry szinte észrevétlenül gyúrja át a világháborús regényt ír szabadságharcos eposszá a mű végére, a húsvéti félkelést úgy festi le, hogy csak utólag kapsz észbe, minek is lettél a szemtanúja.
Sackville Street: ez Dublin egyik főutcája, a regénybeli és valóságos csatának is a színhelye - és több mint jelképes, hogy a fronton ugyanígy nevezik el Willie-ék egyik futóárok-szakaszát is.
Sebastian Barry at his home in Co wicklow, Ireland
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)