Michel Houellebecq: A térkép és a táj
[La Carte et le Territoire, 2010] ford. Tótfalusi Ágnes
Magvető, 2011.
francia/kortárs/regény
[négy magamutogató]
"Houellebecq új kötete abban különbözik az előzőektől, hogy ezt sokkal klasszikusabb stílusban írta. "Szép, nyugodt mondatok vannak benne, nagyon jó szöveg" - tette hozzá. A fordító szerint már csak rutinból kiáltották ki annak idején ezt a kötetet is botrányosnak, de egyáltalán nem az. Az egyetlen erősebb vonulat a történetben a gyilkosság körülményeinek brutális leírása. Az 1958-ban született Michel Houellebecq első regénye 1994-es megjelenésekor még félénk és depressziós fiatalemberként, de igazi provokátorként robbant be a francia közéletbe: a "reménytelenség professzorának" is nevezték a modern ember abszolút magányosságát, valamint érzelmi és szexuális nyomorát klinikai pontossággal bemutató írót. A kritikusok szerint Michel Houellebecq új művével lehiggadt, A térkép és a táj a korábbiaknál kevésbé reménytelen és klasszikusabb."
(Tótfalusi Ágnes, kultúra.hu)
Elkövettem azt a hibát, hogy @Entropicnak olvasás közben megírtam emilben a rácsodálkozásomat, hogy mennyire tetszik nekem ez a regény. Ellentétben azzal a várakozással, ami kialakult bennem, nem kicsit az ő korábbi H-recije miatt. Igaz, az H. egy korábbi regényéről szólt, de az ott elmondottak típushibáknak tűntek. (Olvastam már H.-t, sőt mindkettőt, de csak belekóstolás szintjén, elég régen, és igazat adtam Entrónak.)
Ez sem tűnik remekműnek (abban az értelemben, hogy pl. azonnal újrakezdeném-e: nem), ha így lenne, akkor már tolnám is róla a rajongó sorokat, annyira, hogy már el sem jutott volna idáig az olvasó, úgy elvettem volna a kedvét őrült elragadtatásomban. (Itt nálam ez szokott gyakoribb lenni, hype, spoiler meg ilyesmi.) Élvezettel olvastam végig, pedig éppen eléggé fáradt voltam, és folyton a hétvégére félretett teljes Kerasztapa trilógia dévédéire sandítottam fél szemmel. Máskor ilyen esetben csak nyüszögök, morogva lapozom végig, még csalok is: átszlalomozok a hosszú bekezdések közt, aztán jól lehúzom az egészet.
Most viszont majdnem egyhuzamban lenyomtam, már csak egyetlen bajom volt vele: hogy fogom én ezt elmondani? (Irgalom, édesanyám, Entró, nézd, jaj kész ez a bekezdés is!) Mert ezt alig lehet „elmesélni”, nem érdemes sztorizgatni róla, mert nem ez a fontos benne (egy félmondatban, persze később hosszabban is: egy képzőművész karrierje, némi művészetfilozófiai okfejtéssel, és bónuszként az író magát is beleírta, ez a legjobb), a szexjeleneteket sem lehet néhány elégedett cuppantással és kacsintással lereagálni, egyrészt mert ilyenek nincsenek is benne, alig pár csúnya szó kivételével (pl. hogy az író miért is jár Thaiföldre...), másrészt eléggé prűd regény. A humora is szordínós.
Ellenben intelligens szöveg. Egyszerűen nem tudom jellemezni, kicsúszik a kézből, mint a hal. De valami húzott a könyv belseje felé, mintha horogra akadtam volna már az elején, de az író meg nem szákolt be azonnal, de nem is fárasztott ki, jól elvoltunk, és én, mintha horogra akadt halként egyenesen élveztem volna, hogy újabb területeket mutat meg saját kis tavam fenekén, ahogy erre-arra terelget... (Jáj, ennyi ugye már elég, Entró'? Gondolom, Neked nem...)
Hősünk képzőművész, akit végigkísérünk különböző „korszakain”. Fotóművészként fut be karriert, Michelin-térképeket fényképezve különös érzékenységgel, majd egy nagyobb pauza után jól meg is szedi magát, immár festőként, Roman Abramovicsok hívogatják az ügynökét milliós portréajánlatokkal, hiába, mert ő leteszi az ecsetet Houellebecq portréjának megfestése után. Aki csúnya véget ér.
Ez a sztori dióhéjban, de ez így éppen annyi csak, mint a Michelin-csillagos éttermekben a menü szüneteiben kínált házivaj és kenyér, ez megragadható, elmesélhető, akár zsebre is tehető... Ellentétben az igazi élménnyel, azt magában rejti a konyha, a chef agya és a miniatűr, de a világ minden fűszerkertjét megidéző menüsor. Itt az előbb a menü helyett a traktátus szó ugrott be, nem véletlenül: ez a jobb szó ide, mert a trakták (vö. „Tábori kis trakta”) szüneteiben egész kis traktátusokat olvashatunk. Houellebecq itt csapong az irodalom és a képzőművészet felségvizein, de sosem okoskodó, bár nagyon nagy bölcsességet sem mond, egyszerűen kellemes beszélgetőpartnerünk olvasás közben. Helyettünk mondjuk nem lapoz, nem is tudna, mert folyton gesztikulál a mondandója mellé.
Nem véletlen a Michelin-csillagok emlegetése, hősünk szerelme („Párizs öt legszebb nőjéből az egyik”), az orosz származású Olga ennél a csillagokat osztogató cégnél dolgozik, később pedig egy újonnan születő gasztrotévé vezetője lesz. Maga H. pedig, aki igazán mulatságos álszerénységgel beleírta magát a regénybe, szinte második főszereplőnek, az a szerep jut, hogy összefoglalja egy prospektusban művészünk pályáját, cserébe az ő portréja lesz a kiégett festő utolsó munkája. De az igazi élményről még mindig nem beszéltem. De úgyis csak megpróbálni leszek képes.
...Előbb még ízelítőt adok abból, milyen lenne, ha lehúznám. Végül is csak egy hajszál választja el ettől. Ebben az olvasatban a neves író (nagyobb a füstje, mint...) blöfföl egy hatalmasat és artisztikus fecsegéssel megtöltve felad az asztalunkra egy regényt, amelyben csak művészkednek és ezt a művészvilágot diszkófényszerűen világítják be a Michelin-csillagok... Amúgy minden fejezet lezáratlan, számos zsákutcába belefut – pedig mennyi térképeket felhasznál közben, legalábbis fotóművész hősünk, a vége pedig egyenesen tök béna.
Oops, de hiszen Te azt várod kedves Olvasó, hogy beszéljek végre az ígért élményről is. Egyszer majd elmesélem azt is.
Helyettem beszéljenek más kritikusok, olyan részleteit idézem, ahogyan én nem fogalmaznék , de megcáfolni sem lenne kedvem őket:
„A regény fanyar egzisztencializmusa különös végjátékban zárul. A regénybeli Houellebecq halála után Jed Martin is visszavonul, és miután vagyona jelentős részét egy 700 hektáros, kerítéssel körülvett birtok kiépítésére költi el, élete utolsó szakaszában a tárgyak és a tárgyakat alkotó személyek helyett az emberi faj és a civilizáció pusztulásának krónikásává válik. Hosszú plánokból álló videogrammjai a növényi indákkal körbefont fuldokló technikai eszközök halálát örökítik meg.
Mind a művész térképfotózásának strukturalista, valóságtávolító gesztusában, mind a technikai eszközök és a test felbomlását bemutató gesztusban kitapintható Peter Greenaway hatása, aki A rajzoló szerződésében és a Zoo-ban is éppen ezeket a folyamatokat problematizálta pazar vizuális eszközökkel. Houellebecq viszont más alapállásból mutatja be ezeket a folyamatokat. Nála a magány nem pusztán a társaskapcsolatok hiányában elnémuló egyén kívülállását mutatja be, hanem a fogyasztási javak fetisizmusában új életre kapó, majd azokat fájdalmasan elbúcsúztató egyén tragédiáját is. Jed Martin – regénybeli apjához hasonlóan – emésztőszervi betegség áldozatává válik, élete utolsó időszakában már csak Audi SV-je és modern képalkotó eszközei jelentik számára a boldogságot, melyekkel megörökítheti és keretbe foglalhatja totális kiüresedését.”
„Akkor fordul át a sztori teljesen groteszkbe, amikor a temetésen látjuk, hogy az író maradványait gyerekkoporsóba helyezik - ennyi maradt belőle. A regénynek ezt a szarkasztikus, provokatív gesztusát hosszan lehetne elemezni: például van-e jelentősége, hogy a felboncolt testből lesz művészet? Az író saját maga meggyilkolásával inkább a közvélemény ellene irányuló indulataira tromfol, vagy a régi irodalomelméleti közhelyre is a szerző haláláról? ”
„a meseszerűen elnagyolt, irreálisan szimbolikussá foglalt sikertörténetnek a hátterében bomlik ki A térkép és a táj voltaképpeni története, Jed időről időre, alkalomról alkalomra erősödő elszigetelődése, a világ egyre nagyobb részleteinek kiiktatása életéből, az öregedés és az elmagányosodás folyamata, amely különös párhuzamban áll néhány további szereplő történetével, például Jed építészként dolgozó apja vagy a regénybeli Houellebecq magára maradásával. A hozzájuk így vagy úgy kapcsolódó történetek és ellentörténetek is mintha mind az egyedüllét végső állapotát, az egzisztenciális magányt igazolnák.
Mindaz, ami ezzel, tágabb értelemben az idővel kapcsolatban A térkép és a táj lapjain elhangzik, pontos, arányos, helyénvaló és nagy formátumú próza, igazi klasszikusra vall. Houellebecq azonban szívesebben bármi más, mint igazi klasszikus. Úgyhogy menetrendszerűen jönnek a megszokott futurológiai töprengések, a kronológiailag a mi időnk jövőjében elhelyezett cselekménybe ágyazott korszakkritika (ez valóságos védjegye Houellebecq-nek), eszmefuttatások a növények életéről, a természet uralmáról, elmélkedés a jelen és a jövő franciaországi turizmusáról, ítélet a dohányzás tilalmáról, s megannyi más okoskodás. Pedig csak hagyni kéne történni a dolgokat - és a dolgok meg tudnák mutatni a maguk igazságát. ”
(es.hu)
A molyon négy csillagot kapott tőlem, ami nálam már az "ajánlott és érdemes olvasmány" kategória, igaz, a végén majdnem elveszített belőle egy felet. Szóval, billeg.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)