Kiss Ottó: A másik ország
Palatinus, 2011
magyar/kortárs/regény
[három és fél filmtekercs]
Jófajta, kemény család(nemzedéki) regénynek indult, hősünk, Karcsi alias „Szinema” sorban elveszít mindent: szüleit, Fáraót, a kuvaszát (durván), majd első szerelmét is (14 évesen, még durvábban), később egy szoci rómeóésjúlia-drámai szál is felbukkan, remek a téma, ám egyre gyengébb a szöveg, amilyen szép volt helyenként korábban, úgy fárad ki mostanra, a végén egyenesen leckefelmondás ízű lesz, ahogy a rendszerváltás felé halad, lehet hogy majd valaki (ifjú olvasók) csak innen ismerik majd meg ezt a mesét, de ahhoz meg kevés.
"Minél hamarabb épül fel a filmszínház, annál hamarabb épül fel Lenin, Brezsnyev és Kádár elvtárs nagy filmszínháza is, a kommunizmus – mondta Füredi József zárásként."
Valóban megmutat egy másik, az ismerttel, a megélttel párhuzamos országot, ami szintén a miénk, de úgy mutatja meg, mintha úgy kapna lufit egy kisgyerek, hogy az rögvest el is száll a markából. (És nem hiszem, hogy ezt direkt tenné.)
Hősünk férfivá érik, ennek kellemesen göröngyös útját (ejtsd: mint Kádár) remekül megírja Kiss Ottó (aki amúgy költő is), mégis, az elején megcsillogtatott képességei mintha elhagyták volna a végére, és bizony az olvasót is sokkal többel kecsegtette, mint ami a végén vár rá. (Nem a sztorira utalok, hanem a mesélésre. Hiába Csernobil, hiába a kollégiumi- vagy a katonaélet, hiába a géemkázás korának tablója - mind csak vázlatban marad, amit aztán kész képnek állít elénk.)
Azért persze még fogok Kiss Ottót (1963-) olvasni.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)