Charles Frazier: Hideghegy
[Cold mountain, 1997] ford. Rakovszky Zsuzsa
Magvető (1. magyar kiadás: 1999)
[öt bíbor vértócsa, holdfényben]
„A háború kiragadta az embert a szabályos élet körforgásából, és külön évszakot teremtett magának, amely nemigen függ semmitől.”
(p263.)
Végre egy remekmű. Így kell regényt írni. Pláne első regényt. Valami csodálatos nyelvezet és fantázia, amit az író tehetségül kapott, már a legelső oldalakon lenyűgöz képeivel, érzékenységével. Persze van mivel dolgoznia, a rút amerikai polgárháború sűrűjében vagyunk, a pusztulás képei (és szaga) mindenütt, reményből éppen csak annyi jut, mintha az a holdfény szúrólángja lenne, szétesőben van a világ, mint a sebszájak, amin újra és újra felszakad a friss var.
„Az első néhány napban, valahányszor eléggé magánál volt, hogy megpróbálkozzék vele, addig törölgette a nyakát a ronggyal, amíg a víz a mosdótálban olyan vörös nem lett, mint a pulykakakas taréja. De elsősorban mégiscsak maga a seb tisztogatta magát. Mielőtt varasodni kezdet volna, egy egész sor tárgyat köpött ki magából: egy inggombot és egy darabkát egy gyapjúing gallérjából, abból, amelyet akkor viselt, amikor megsebesült, aztán valami lágy, szürke fém egy jókora szilánkját, akkorát, mint egy negyeddoláros, és végül, megmagyarázhatatlan módon, valami olyasmit, ami leginkább egy barackmagra emlékeztetett. Ezt Inman kirakta az éjjeliszekrényére és tanulmányozta néhány napig. Sehogyan sem tudott dűlőre jutni, vajon az ő része volt-e az a valami, vagy sem. Végül kihajította az ablakon, ettől kezdve viszont nyugtalanító álmok kezdték gyötörni, hogy az a valami odakint gyökeret eresztett, és rettenetes dolog sarjadt ki belőle, olyasmi, mint a mesebeli égigérő paszulykóró.”
(p8-9.)
Ahogy váltakozva látunk bele a súlyosan sebesült, dezertőr Inman, és az apja zongoraszalonjából a gazba borult farmjukra cseppent Ara életébe, mintha a legkormosabb Cormac McCarthy- illetve Jane Austen-i világba csöppennénk, a mindennapi túlélés sodra lök csak előre, és az árvaság fagya rajzol csak (jég)virágot az álmokba.
Hőseink holdsarlóként fogyó közös múltja, a lassan már az emlékekben is csak tüskeként megakadt, fakuló, egyre meseszerűbbnek tűnő kis félóra egy bálon az a horgony (na jó, meg később még pár fertályóra), ami a mindent magával hömpölygető lusta, zavaros időben megmenti őket.
Amiben még rokona a nagyszerű McCarthynak: túlélőkönyvül is szolgálhat nekünk, azon olvasóknak, akikre nemsokára az Úton vagy a Mad Max őrült és veszélyes világa vár, éhezéssel és vonuló emberhordákkal, Frazier alapos ismeretekkel rendelkezik arról, hogyan maradj életben a semmi közepén, pl. hogyan állíts elő sót az elpusztult farmodon, ha már ölnek is érte, annyira hiánycikk.
Ada társa a küszködésben egy talpraesett lány lesz, akivel tökéletes párost alkotnak, gyakorlatias, ismer minden fűt és madarat, de a nagyvilágból még csak annyit látott, mint egy szemét még ki sem nyitó kölyökkutya, Ada esténként Homéroszt olvas fel neki, Ruby gyöngyöző kacagása kíséri Odüsszeusz kalandjait, és ezzel Frazier felkínálja nekünk a párhuzamot az ősi és az ő modern Odüsszeája közt, ha netán az magunktól nem jutna eszünkbe. Pedig ez egy valóságos újvilági Odüsszeia.
Homéroszi csodákat is rejt a szöveg, pl. húsevő lovakat:
„A fogadó épületének fája régi volt és száraz, a görcsök kidudorodtak rajta, és tenyere porózusnak érezte még ebben a nedves időben is. A földút túloldalán, a karámban két ázott ló állt az esőben leszegett fejjel. Az istállóban más, szerencsésebb állatok álldogáltak a jászol mellett, de valamennyien abból a fajtából, amelyik utánakap az embernek, amikor elhalad mellette, és Inman hátrafordulva éppen látta, amint egy fakó kanca kiharap egy dió nagyságú darab húst egy öregember felsőkarjából, aki útban valamelyik város piacára itt szállt meg ebben az út menti fogadóban, és most a folyosón a saját szobájába tartott.”
(p159.)
Végzetteljes felhők kísérik hőseinket, csak kevesen érnek el életük végére egy tisztásra, sokukra a fekete, értelmetlen végzet vár. Nem lesz happy end...
A filmet nem láttam, de tapasztalatom szerint a legcsodálatosabb adaptációk soha, de soha nem érnek az efféle remekművek nyomába...
R. Zs. fordítása remek, de mintha a fegyverzeti szaknyelvbe belebonyolódna: pl. itt:
„Az egyik közeli fának nekitámasztva egy szimplacsövű, tizes kaliberű vadászpuskát pillantott meg. A csövét a szükségesnél valamivel rövidebbre fűrészelték, valószínűleg azért, hogy messzebbre hordjon, mint az szokásos vagy tanácsos.” (p196., kiemelés tőlem - pável.)
LeMat's - Inman pisztolya
További kedvenc sorok Fraziertől:
„Junior agyagpipát húzott elő a zsebéből, majd egy jókora, ráncos dohányzacskót. Megtömte a pipát, és a szájüregébe lökte a nyelét. Aztán meglengette Inman orra előtt a zacskót.
-Bika töke... Az ember nem készíthet jobb zacskót, mint amilyet Isten. Isten az effélékkel tesz próbára bennünket, hogy lássa, jól használjuk-e, amit nekünk adott, vagy lázadozunk az ő uralma ellen, és a mi gyarló eszünkkel próbálunk valami jobbat kitalálni. - mondta Inmannak, aztán a lányhoz fordult.”
(p204.)
„-Idehallgass, nincs több értelme annak, ha elveszel egy szép nőt a szépségéért, mint annak, ha azért eszed meg a madarat, mert olyan szépen énekel.”
(p265.)
„Az embernek minden idejét fölemészti már az is, ha csak lejegyzi, ami történik. Elég, ha kihagysz egy napot, máris lemaradsz a dolgok mögött, és talán soha nem éred utol őket.”
(p266.)
„Többek között azért hagyott fel a borotválkozással, mert nem szeretett olyan sokáig szembenézni magával a tükörben.”
(p303.)
(Charles Frazier az első kiadás évében, 1997-ben)
...Ó, ...IÓ, RECEPCIÓ:
A molyok eléggé szűkszavúan vallanak róla, de azért az elért 89%-os tetszésindex - beleszámítva a fanyalgók seregét is - magáért beszél.
Egy író-olvasó találkozón Rakovszky Zsuzsa bevallotta, hogy A kígyó árnyéka című – később bestsellerré vált – regényét többek között az inspirálta, hogy neki jutott osztályrészül a Hideghegy magyarra ültetése" - írja az Alon.hu.
A film.hu túlontúl szigorkodó kritikusa szerint bár nem remekmű, de azért kivételes regénynek mondja ő is. "A több mint négyszáz oldalas regény két utat „jár be”: egy férfiét és egy nőét. Mondhatni: Frazier két-testű, kivált: kétlelkű szerző. Ha úgy tetszik: kétéltű író. Ami alapvető: Frazier egy kortárs szemével nézi a háborút; sorait nem hatja át a pacifizmus pátosza, különösképp: az igazságosztó rendíthetetlen bizonyossága. Megrendítő költőisége (nem hiába; lásd: műfordító) hadat üzen a száraz történelmi dokumentarizmusnak." - írja Horeczky Krisztina.
Én csak felsőfokban tudok beszélni róla, akárcsak Zenka: "Charles Frazier fantasztikusan ír. Arra gondoltam, ez az egy mondat talán elegendő is lenne, mert tényleg nagyon ritka, hogy kortárs író ilyen költői, de egyáltalán nem giccses nyelvet használjon, egy olyan történetben, ami témáját tekintve talán nem sokat különbözik a többi polgárháborús történettől, de minden másban megelőzi az összes erről a korszakról általam olvasott művet. A Hideghegy az én olvasatomban mestermű."
Rokon könyv - még nem olvastam:
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)