*
Magvető, 2010.
Tar Sándor csupán egy rég elkopott ceruzacsonkját hagyta Bodor Ádámra, aki ezt feledte ott egy ungvári vendégségben – és Berniczky Éva bizony ezzel írta végig ezt a kötetét. Persze aligha, de olyan legalábbis.
"Éveken át szállította a kakasokat a nagyvárosból a kisvárosba, kevesen tudhattak nála többet a férfiasságról." - Ilyen és hasonló mondatokkal árkol körbe azonnal az írónő, a kortárs irodalom tán legszikárabb szavú írónője, Kárpátaljáról. Egyetlen mondata úgy megakaszt, hogy nem fejezetenként ejted az öledbe, hanem bekezdésenként vagy soronként. Nem megcsócsált pépet ad a szádba, mint a sikerszerzők, hanem diót töret fel a fogaiddal.
De tkp. kevés vagyok hozzá, hogy első olvasásra bármit is merjek mondani róla, igaz, pofátlanul hosszú ideig volt nálam a fszek kötete, mégis kevés időt tudtam rászánni... de nem jó szó ez a 'szánás', hiszen csak magamat raboltam meg az újraolvasásos elmaradt, de rengeteg kincset ígérő élményével...
*
Egy remek alapsztorit így elkúrni?!
Ehhez a „szöveghez” bármiféle kritikát írni éppoly túlzás, mint egy prostinak udvarolni előtte.
Kár érte. Érdekes amúgy ez a kettő borítókép: a megalomán szovjetes téma alatt rejtőzik a némileg erotikusabb kosaras...
[két lánctalp]
*
Az amúgy több mint vicces, hogy egy sorozatot a műfordítóról nevezik el, nem tudom, kije lapul/feszít a Scolar kiadónál Ungvárinak, ennek a ripők irodalmárnak, de akárhogy tudhat fordítani valaki, szaga van az ilyesminek – pláne ha benne tisztelhetjük az egyik utolsó, még élő komancs cenzort (ld. Szörényi László, 2010.) Nem mellesleg: az „ész” tárgyesetben nem eszet, hanem „észt”, Ungvári úr. (p53.)
[négy tolókocsi]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)