JAK - Prae.hu, 2011 [JAK, 167.]
"A fiatal költőnő verseskötete egy jól ismert etológiai kísérletre utal: a szőranya (irodalmilag ezt is kiaknázták már, Peer Krisztián ilyen címmel adta ki egyik korai kötetét, de punk zenekar is viselte ezt a nevet) egy műanya, mely az anyátlan újszülött kismajom számára az igazit helyettesíti, így lehet a szeretetéhség, egyúttal a szeretettel való visszaélés szimbóluma.
Ugyanígy a szőrapa a kiismerhetetlen, magának való, a zavaróan öntörvényű, a mindig hiányzó, mással foglalatoskodó, mégis erőteret jelentő apa jelképe Deres Kornélia zaklatott monológokba rendeződő verseiben:
"Apa azt mondta, hogy elege van, / és beköltözött az üvegházba. / Nem tudta, hogy már neked adtam. / Bevitte magával a zöldeket. / Azóta is látni az ablakon a repedést, / ahol megpróbált kimászni." (Bevitte magával) A kortárs fiatal lírikusok iránt érdeklődőknek ajánlható a Molnár Tamás szürrealisztikus akvarelljeivel illusztrált kötet." - írja a kello.hu.
Szőrszülőék amúgy már felbukkantak Para-Kovács egy regényében és egy másik elsőkötetes költőnőnknél is (Ágoston Csilla: A test és megannyi szilánk).
A hátlapon Kemény István ajánlja erősen. Meglepő, fura képek sorjáznak a kis kötetben, erősen billegnek az (akár) horrorisztikus apaképek és egy idilli gyerekkor közt. A versein át bekukucskálhatunk egy "üvegház [betört] ablakán" - "Azóta könnyebbek a szárítókötelek. / Lóg rajtuk a fény." (Pedig apa)
Apa egy démiurgosz édes rettenet, egy szőrös gólem, ha hámlik a bőre, együtt omlik vele a ház vakolata is, de a mosolya palást. Apa máskor egy ócska szimuláns. Aki egy reggel "elfelejt" felébredni. Oda az üvegház, melyben "csak a sziluettek nőhetnek fel", ahol "álemlékekből épült a gyerekkor" - a központi apamotívum mantrája ezt idézte fel bennem.
Az utolsó verse tetszett a leginkább - persze nem árt a többi fényében olvasni:
Nagy levegő
Próbálom fenntartani egy normális
élet látszatát, amiben mindenki reggel
kilenckor ébred, fejfájás nélkül, büszkén,
a szűk pupillákat nem zavarja árnyék.
Ilyennek képzeltem a rendet, mikor még
éltél, nagyon is velem, és azon röhögtünk,
hogyan koptak el a családfán fentről
lefelé a nevek.Két mondat között múltál el, jól emlékszem.
Hányszor építettük fel az üvegházat,
nem tudom, és azt sem, végül kettőnk
közül ki fulladt meg benne azon a télen.
Mert a feltámadás mindig nagyon ment.
Csak nagy levegő kell hozzá, kibírni azt
a fél percet, amíg a fény összerántja
a pupillát, mint egy szívroham.Arra gondolok, az ébredés lehet még ilyen.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)