Gabriel García Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak
[Yo no vengo a decir un discurso, 2010] ford. Székács Vera
Magvető, 2011.
[4 és fél marék föld]
"..az írói mesterség talán az egyetlen, amely annál nehezebb, minél régebben gyakorolja az ember."
Hajlamosak lehetünk García Márquezt egykönyves szerzőnek tekinteni (én is), pedig egy-egy beszéde is felér kontinensek novellairodalmával. Bámulatos, mennyire otthon van a "Nyugat" (neki: "Észak"?) kultúrájában , irodalmában - és pl. Faulknert nevezi (egyik) mesterének (ahogy meg Flaubertet Vargas-Llosa).
"…Afféle művelt primitivizmus lesz ez, melynek a képzelet lesz a legfontosabb eszköze. Belépünk tehát Latin-Amerika korszakába: Latin-Amerika a világ legnagyobb alkotó képzelet-termelője, az új világ leggazdagabb és legszükségesebb nyersanyagáé”"
Sokféle hangon szól: hol az ingujjban/nyakkendőben való megjelenésen viccelődik, hol népe kulturális memóriáját dicsőíti, máskor a világpolitikán dohog, hogy mennyi "éles" atomrakéta áll startra készen: hogy pl. kettő darab atomtengeralattjáró árából megszüntethető lenne analfabétizmus a világon...
Tüntiző fiatalkorúak szoktak ilyen naívák lenni, de egy agg Nobel-díjas ilyesmit már megengedhet magának. Talán ugyanez a - művészeket gyakran megfertőző - naiv politikai együgyűség kergette őt Fidel Castro kebelére is, de hát lelke rajta, ráadásul ebben a kötetben szerencsére nem is dukkózza a kubai rendszert.
De mindez nem számít, tudni kell, melyik beszédét vegyük komolyan. Végtelenül jópofa, egy macsó bácsi, ahogy mozit ad át, íróbarátokat (pl. Alvaro Mutist) köszönt vagy díjai miatt szerénykedik - vagy éppen temeti Julio Cortázart...
"A Száz év magány olvasói egy olyan közösség, amely, ha a földnek ugyanazon részén élnének, a világ húsz legnépesebb országának egyikét alkotnák."
A kötet utolsó beszéde (Egy nyitott lélek c.) a Száz év magány kiadástörténetének hányattatásait eleveníti fel - hát kalandos, mint a Buendía család története -, a kézirat postára adástól kezdve, amikor bélyegre sem volt elég pénzük - ha kezedbe kerülne a könyv, ez a minimálisan kötelező olvasmány belőle!
A kissé cinikus humora nekem új volt, és nagyon tetszett:
"…tavaly a mouideni kastélyban, Amszterdamban megrendezték a a költészeti kongresszusok szervezőinek világkongresszusát. Nem valószerűtlen eshetőség, hogy egy engedékeny entellektüel egy kongresszuson születik meg, aztán szépen felnő és megöregszik az egymást követő kongresszusokon, melyek közt csak annyi szünet van, hogy el tudjon jutni az egyikről a másikra, míg aztán egy végső kongresszuson , szép öregsége után el nem viszi a halál."
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)