Scruton, Roger: Iszom, tehát vagyok - egy filozófus borkalauza
[I Drink Therefore I am: A Philosopher's Guide to Wine, 2009] ford. Módos Magdolna és Olay Csaba
Akad. K., 2011
"A burgundi nem ital, hanem kultúra"
p52.
Nos, hosszan lehetne merengeni efölött, hogy miféle pazar stílusban megírt esszéfüzér ez a borról, a bor élvezéséről, a terroirizmusról, mint modern (s egyben ősi), még a sznobokat is beelőző trendről, sőt a bor tulajdonképpeni lényegtelenségéről: mert a bor csak kelléke a filozofálgatásnak, a szümposzionnak...
De mert a szerző fricskákat osztogat, szabadon csapong, miközben végigvezet egy - főleg francia - bortanfolyamon is persze, én is rendhagyó módját választom a recenziómnak. Arról fog szólni, mit is ihatnánk e kötet mellé – ahogy egy jó étel, szép nő vagy nagy gondolatok mellé is dukál valami nemes ital.
Világos, rozé, vörös, illetve száraz, édes: egy borász számára csak olyan kategóriák ezek, mint az irodalmárnak a dráma, a vers... Nem mond még semmi fontosat. Ha mégis eszerint kellene dönteni, úgy természetesen valami maróan száraz fehérre voksolnék, rozét nem adnék mellé, az a bizonytalanok bora, a megalkuvóké, nevezzük akár kiegyezőknek őket, nem ritkán magamat is ideértve persze; vörös is lehetne, csakis száraz, pancsolt édes borkoktél pecsétekkel rémálmaiban képzeli el egy szerző a könyvét. Szóval vörös is lehetne, de az talán inkább társaságba valóbb, vagy inkább: arra érdemesebb, a könyv pedig ugye nem egy gruppen játékszer, magában az ember ne igyon vöröset, az olyankor mankó, kapaszkodó, felejtőszer, itt pedig diskurálunk, vöröset inni e mellé olyan lenne, mint randin a partner háta mögé nézve stírölni másokat.
Roger Scruton lelkét a bor a talajjal pezsgteti meg, ő a tájat kóstolja, a már hangoztatott terroirt. Eszerint válasszunk hát kísérő italt? Lehetne akár walesi is, éljen a felzárkóztatás, lassan már iható lesz a boruk is, de annyi sznobizmus még egy konzervatív lázadónak is megengedhető – mint amilyen Scruton -, hogy külföldire voksoljon, akkor pedig mi mást, mint franciát válasszon. Legyen hát dél-francia, valami feltőkésítés előtt álló családi gazdaságból, hogy befektetésnek is olcsó legyen, Scruton mennyit sírt, hogy fiatalon nem volt tőkéje felvásárolni a burgundi terroir magjának termését... Netán legyen Chablis, maga Scruton is ezt ajánlja, ha magányunk a íróasztalunk mellett az éjszakába nyúl.
És mert Scruton köp a politikai korrektségre (is), tehát kizárólag őstermelőtől származhat, annyira őstermelői legyen, hogy a gazda ősei Jó Fülöpöt kellett hogy hogy szolgálják! És semmi félolasz, netán külföldi illetőség! Hogy spanyolt vagy görögöt?! Ahol csángók és marokkóiak dolgoznak? Jó, jó, a franciák kezében sem látni már kapát, a jó burgundit is arabok meg románok sarabolják, de hát a zöme olyan is.
Szóval fehér lesz, mégpedig olyan kemény, feszes testű fehér, hogy a kortyok apályakor érezzük a nyelvünkön a talajt, a rögök súlyát, zsíros tapadását és a táj meredekségét is, hogy mikorra melegszik át és meddig tartja meg este az alkonyi nap melegét... Ahogy a húsleves zöldségbetétjein is megízleljük, ha pl. a répát nem dunyhaként ölelte a talaj, hanem derékig kilógott s huzatot kapva fakult napfény nélkül pirosasból sárgára. Ennél gyengébb bor nem való ide.
Vagy legyünk a professzor úrhoz méltóan provokatívak, és nyissunk egy konyakot, egy whiskyt, netán Európa ezen keleti tájékán unikumot? (Aki most a Nextre gondolt, menjen és igyon is egyet, büntetésből.) A Dívány és hasonló magazinok gasztrorovat-felelősei bizonyára a repibe kapott új, aszalt szilvás keserűt kupakolnák ki mellé, de azt hiszem, tömény nem való ilyesfajta terjedelmű és sűrűségű olvasmányhoz, annál meg komolyabb dolog ez, hogy belebólintsunk egy nagyot a közepén. Még ha kettesben megejtett szümpószion is az olvasás, én és a szerző, de ők nem felelnek, mégiscsak magányos, hosszan időzünk saját társaságunkban, legyünk magunkra tekintettel, betöményezve csak a legszerencsésebbek mondhatók jó társaságnak.
Ha nincs otthon a fentebb leírt drága, nehezen beszerezhető fehérborunk... marad a sör.
Igen, a sör is egy-egy terroir szülötte, megsúgja benne magát a komló, a maláta, de még a víz is.
Varietes delectat, igyunk többféle sört a könyvben előrefelé haladván: kezdjük egy kitűnő minőségű lágerrel, mondjuk egy (két) világos cseh Budweiserrel vagy Jeverrel, a kötet közepénél tegyük az ujjunkat a lapok közé és kerekedjünk fel egy kocsmába, persze úribb félébe, ahol annyi a sörcsap, mint borbárakban a terroirnevek krétával a táblán. Itt hallgassunk bele a kocsma szabadegyetemébe, válasszunk netán fakultást: a csapost és szemináriumát, netán a sarkokban megtelepedett tanítók kisebb csapatait, végszükség esetén a kijárat elé kiköltözött peripatetikusokat.
Persze közben válasszunk ki néhány pohárnyi (csak semmi korsó, elvégre tanulmányúton vagyunk!) kézműves remeket, immár ale-eket lehetőleg, a végén egy-két IPA-t is, lehetőleg a régióét, de történelmileg sanyarúbb sorsú országok átkacsinthatnak határaikon is, így mi Pest és Csobánka mellett elrepülünk Rozsnyóra is, ahol világbajnokok birkóznak a pult alatt.
Amikor úgy érezzük, hogy már minden, időközben felhorgadt filozófiai kérdés leülepedett bennünk, elneszült, mint sörkádakban a vadélesztő, akkor, de csak akkor sietve menjünk haza, és a párna alá téve Scrutont – ujjunkat egy söralátéttel pótolva - aludjuk ki jól magunkat. Másnap reggel bontsunk egy üveg hűs Pilsenit, ebből erőt merítve fejezzük be a könyvet és ámuljunk el a világ csodáin, hogy mennyi minden adatott az embernek, hogy segítse elviselnie ennen magát és pláne másokat, éljünk Európa bármely égtájára kallódott várárkában.
Folyt. köv.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)