A. J. Kazinski [=Anders Rønnow-Klarlund + Jacob Weinreich]: Az utolsó igaz ember
[Den sidste gode mand, 2010] ford. Szőke Zsolt
Animus, 2012.
dán / kortárs / krimi / terrorizmus / misztika / mivan?!
[3 és fél összeillő dinnyehéj-darab]
Ez kérem egy egy misztikusba hajló, kabbalista skandináv krimi. Ilyen se volt még.
Meg iszlám fundamentalizmus, Pangeával, az őskontinenssel (később oroszul emlegetik, ki tudja miért), amit minden szereplő lázasan kivág magának akár asztalterítőből is, kissé denbráneres hevülettel (képzeljük el összeszorított ajkakkal Tom Hankst, amint egy féldinnyére rajzolt Pangeára mered véres füllel egy étteremben) – mintha mindjárt forgatókönyvet akart volna írni Hollywoodnak a dán szerzőpáros, nehogy lemaradjanak a film stáblistájáról, mint annyi más skandináv, talán ezért vettek fel közös (!) nevet is, a Kazinski tényleg jobban mutat, mint az Anders Rønnow Klarlund és Jacob Weinreich.
Nagyon dán krimi, többször kiabálja a kopónk, hogy 'Koppenhágai rendőrség!', mint ahány sebtől vérzik a végére (soktól), közben mégis bejárjuk a fél világot, de leginkább a harmadikat. (A terroristánk gyerekkorának az a bizonyos jelenete a törzsi állapotokról tényleg ütős, bár nem illik sehogy a történetbe.) Nielsek bukkannak fel minden számban: Bohr, aki ugyan már csak egykori kutatóintézetével tűnik fel (nagyon büszkék rá a szerzők, mintha T. O. Teas Teller Ede eszét ajnározná folyton) és a nyomozó, Niels Bentzon, akinek példátlan ámokfutását kísérhetjük végig: nem csak terroristát, de mellette és főleg „jó embereket” keres, mint egy modern Diogenész a hordójából előbújva (azt már el nem mondom, hogy miért), és nincs ám olyan könnyű dolga, mint hinnénk, a bűn olyan, mint a ceruza a hentes füle mögött: mindenkinek van ott egy kis vaj (elnézést), aztán kb. úgy jár Niles (ez egy sanda, rejtett spoiler lesz) mint József Attila Istennel. Biblia számú a szereplőgárda, a filmeseknek csak azért fog tetszeni ez, mert a legtöbben már tepsiben hevernek, talán a hullastatiszta a legolcsóbb , aztán ott van bevezetés a bűvös bibliai számtanba, ahol Den Bráner filmje elkezdte, onnan folytatjuk a 36-os számmal, az mondjuk kérdéses, egy arab terrorista miért a zsidó kabbalisztika számrendszerét használja, de nem érünk rá ezen töprengeni (úgy futkos Niels nyomozó, mint egy Forrest Gump, hamar a 400 oldal végére érünk), így aztán gyorsan átcsúszunk a metafizikába, mint egykor Arisztotelész magánkönyvtárosa polcrendezés közben, egy görbe este után.
A regény második fele egy felpörgetett kórházi krimi, az irattár és a több hektárnyi kórház lehető legtávolabbi sarkai közt nyargaló kopóval (szegény filmesek, itt alighanem röhögni fognak a nézők), majd a bőrön jégvirágként terjedő jelek felett értetlenkednek a bőrgyógyászok. És akkor még ott van egy szerep, amire bőven elég lesz egy Charles Bronson-féle mimikával bíró színész: az addig nagyon morcul Obamára vigyázó rendőrfelügyelővel, aki az éghajlatcsúcs lezárultával végre emberszámba veszi régi emberét.
Említésre méltó, bár bizonyára nem egyedi húzása a szerzőknek, hogy tulajdonképpen nem is a tettesek után nyomozunk, előbb még a leendő áldozatokat kell felkutatnia a kollégái által flúgosnak tartott túsztárgyalónak és a szakmájában szintén flepnisnek bélyegezett asztrofizikus Hannának. (Igen, a vége love story, de nagy a vérveszteség, dugni nem fognak, legalábbis előttünk.)
Szerzőink amúgy nagyon el vannak ájulva maguktól: trailer.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)