J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
[Casual vacancy, 2012]
Gabó, 2012
angol / kortárs / regény
[4 és fél mindennapos átokformula]
"Amennyire Mócsing látta, az emberiség kilencvenkilenc százaléka beleesik abba a hibába, hogy szégyellik, kicsodák; lehazudják , próbálnak mások lenni. Mócsingnak az őszinteség volt a valutája, a fegyvere, a védelme. Az emberek megijednek, ha őszinte vagy, mert ez sokkolja őket. Felfedezte, hogy a többiek megrekedtek a szégyenkezés meg a színlelés futóhomokjában, rettegnek, hogy kiszivárog róluk az igazság"
Ahogy utánanéztem a recepciónak, kit mennyire csapott fejen, hát ámulok és bámulok. Akiket eddig láttam erről írni (a Hármas könyveléstől egyik kedvenc molyomig), úgy tűnt, szinte mindenki félreértette [Update: na jó, látom azóta, sokaknak tetszett.] Vagy a meseregényszerűséget kérik rajta számon (a Potter-saga sokadik kötetét), olykor ki is mondva ezt – vagy ami még rosszabb, még saját elvárásaikkal sincsenek tisztában és hasonló indokokból húzzák le, azzal, hogy túl fekete, túl valóságszagú, őt nem érdekli más nyomora. Kb Zolát fogadták így anno. A titok nem egy latin varázsige, hanem a sárvérűség.
Ez egy mugliregény. A sárvérűekről, rólunk.
Tucatnyi Dursley családról, éppen csak malacfarkuk nincs.
Ez igenis egy (helyenként nagyon) jól megírt regény, a modern kor összes ajándékának nyavalyáját nyögő, a globalizált: szétatombombázott kultúrájú, atomizált családjairól, egy modern ország kis csóró vidéki városáról.
"Amióta az eszét tudta, az apja elégedetten raboskodott a mások iránti megvetésének tömlöcében. Erődöt csinált a házából, ahol az ő akarata volt a törvény, és a hangulata jelentette a család időjárását."
Hogy hiába élsz a G8 egyik tagállamában, egyáltalán: egy jólétiben, a harmadik világ már a harmadik utcában lakik tőled, köpésnyire a sok évszázados gyeptől – ami hajnalban nem a harmattól, hanem tűktől és használt kotontól csillog, a társadalom egészét (már ha elfeledkezünk arról, hogy nincs is olyan hogy „egész”, pláne "társadalom") mint porhanyós kőzetet minden irányban repedések "szövik át", épp, ahogy a családokat is: bensőséges gyűlölet. Meg áskálódás, furkálódás, mosolyprotézisek műmosoly, alig kell megkaparni, és ránk omlik az egész álcivilizáció.
("Egyszer felnövünk" - via)
Dursleyék, a kispolgári, a zöld kisvárosi miliő ellenére falak közé szorított lelkű nyomorultak története folytatódik itt, egy varázstalanított világban, szinte jólesik, hogy van - előbb-utóbb lesz - a tetteknek következménye, nincs mindenre egy ellen-varázsformula, igaz, a következmények inkább másokat büntetnek, persze mindenkire vár valahol egy jókora csattanós "poén".
"Colin nem bánta, hogy elveszik elől e a tányért. A gyomrában fortyogó hányinger még annál is erősebb volt, mint amikor megérkeztek Tessával. Asztaltársai annyira távolinak tűntek, hogy ennyi erővel egy vastag üveggömbben is lehetett volna. Nagyon ismerős érzés volt, hogy be van zárva a szorongás óriási buborékjába, viszi magával mindenhova, abból nézi, ahogyan [a] mellette hömpölygő, iszonyú félelmei elsötétítik a külvilágot."
Több család intim élete tárul elénk, nem (csak) a hálószobákra gondolok itt, a szerző hústűket szúr ebbe a lassú tűzön fortyogó világba, ahol rengő hasak és eltitkolt vágyak mögött vegetálnak az emberek. Mikrotársadalmi mintavétel ez, minden egyes fejezete újabb bugyor, mesélhetnék hosszan pl. Weedonékról, ahol az anya magatehetetlen hernyós, a szikh Jawandáékról, ahol a kislány egyetlen barátja egy borotvapenge (hátborzongató, ahogy az önvagdosást megírja Rowling) és ott vannak a gyávaságból nem szakító (házas)párok, no meg egy külön, még fájdalmasabb világ, a kamaszoké, akik nem hibáztathatók, amiért magukon viselik a felnőtt világ minden tünetét, viszont ők is bűnhődnek miattuk.
Nincs igazán "főszereplő", hacsak nem számítjuk annak a regény legelején elhalálozó tanácstagot, Berry Fairbrothert - akit a regény végére ezért jobban megismerünk, összeáll a karaktere, és a sok rosszindulatú pletyka után rájövünk, ő volt az egyik legjobb arc mind közül. Az ő önkormányzati székéért indul el a harc a kis közösségben és majd erre fűzi fel a szálakat Rowling.
Talán csak Weedonék szerencsétlen kamaszlánya központi alak még, ez a tragikus sorsú, alpári, suttyó tinikurva, mégis minden szereplő közt a legérzőbb szívű Krystal. (Ha ebből film lesz, márpedig sanszos, akkor ezért a szerepért ölre mennek majd a pályakezdő színésznők.) Egyiküket sem szeretjük meg, együgyű hozzáállás is az ilyesmi, hogy ki a jó és a rossz, tünci könyvesbloggerek kategorizálnak így. Itt mindenki emberből van gyúrva. Ha utáljuk őket, akkor magunkat is. (Ha meg szeretjük, az még nagyobb baj, mert ritkán van miért.)
"Krystal lassú haladása az iskolában a kecskére hasonlított az óriáskígyó testében: igen látványos és kínos volt mindkét fél számára."
Jogos felvetés volt egy szívemnek kedves bloggernél, hogy érti ő a nyomort, ezt a bruegheli körképet, de őt - írja - nem érintette meg mások nyomora, most legalábbis nem. Ez a "részvét" legalább akkora jelentőségű kérdés, mint a szép és a rút vitája, mitől szép valami, avagy mikor érint meg mások élete? A téma akkora, hogy lefagyna a blogszolgáltató, most csak annyit: szerintem Pagford világa legalább annyira beszippant, mint Roxforté, csak itt nem kell a hét és feledik vágánynál fejjel a falnak rohanni. Már benne vagyunk.
A kitalált angol falu, Pagford, annak elgettósodott külterülete, a Parlag, vagy nagyobb léptékben: Yarvil és vidéke szereplői máris életre keltek, karaktereibe máris ismerőseiket öltöztetik be az olvasók világszerte, vagy fogják, ebben biztos vagyok.
Vaskosan naturális, és fanyarul ironikus. A Transpotting is sokkolt anno, mára klasszikus. Ez is az lesz. Várhatóan némi ízléstelenkedő, harrypotterező vita után, de majd a helyére kerül. Kár lenne a szerző felett varázspálcát törni: író volt mindig, és az maradt világrengető (másképp: hisztérikusan népszerű) bestsellersorozata után is, ami azért nem kis dolog, sokan megszédültek már a csúcsokon.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)