Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból - Észak-Koreából a szabadságba
[Escape from Camp 14, 2012] ford. Nagy Marcell, Rádai Andrea
HVG Kv., 2013.
Észak_Korea / munkatábor / kommunizmus / láger / szökés / angol_usa / memoár / riport
[4 és fél doboz cigi a határon]
"Szin Donghjok az első észak-koreai rab, aki kényszermunkatáborban látta meg a napvilágot, és akinek sikerült megszöknie. Nagybátyjai az 1950-es években Dél-Koreába menekültek, amiért az egész családot örökös kényszermunkára ítélték, és teljes jogfosztottságban tartották egy nagyfeszültségű szögesdróttal körülvett lágerben.
Szin első gyerekkori emléke egy kivégzés. Tizenhárom évesen beárulta anyját és bátyját, akik szökni akartak. Jutalmul megkínozták, édesanyját a szeme láttára felakasztották, testvérét pedig agyonlőtték. A táboron kívüli életről szinte semmit sem tudott. Legfőbb vágya csak az volt, hogy végre sült húst ehessen, amennyi belé fér.
Blaine Harden könyve Szin huszonhárom éves rabságának és szökésének története.
„Szeretet, együttérzés és család Szin előtt ismeretlen fogalmak voltak. Isten sem tűnt el vagy halt meg számára: egyszerűen nem hallott róla.”
(fülszöveg)
Vigyázat, összecsapott poszt lesz, puszta belső kényszerből, hogy ne lógjon már olyan sokig ez a vázlat a levegőben, a blog olvasása nem pótolja a kötelező penzumot, vagyis a könyv megismerését.
„Az észak-koreai rezsim legsúlyosabb tette a fiú ellen nem is fizikai bántalmazás (pedig kínozták izzó szénnel és levágták az egyik ujját, mert elejtett egy varrógépet), hanem a mentális megnyomorítás, egészen pontosan az, hogy a 13 éves fiú kötelességének érezte, hogy besúgja, és ezzel halálra ítélje szökésre készülő anyját és testvérét, mindezt némi plusz étel reményében.
(…)
Az, hogy egy ilyen mű aligha fog változtatni a napjainkban a figyelem előterében lévő diktatúra sorsán, nem a könyv hibája.”
„Szin teste tele volt a kínzásokból, éhezésből származó hegekkel, torzulásokkal, amik térképként szolgáltak a történeteihez.”
(hvg.hu)
Lusta blogger vagyok, és nem is miattam jár ide mind a bő két tucat olvasóm, hanem - talán - a jó könyvekért. Át is adom a szót egy könyves.blog.hu-s kommentelőnek („Zka”), nála tömörebben úgysem lehet már összefoglalni a lényeget:
„...pár sorban ekkora könyvet? Bocs, de nem igazán lehetséges.
Recsken párezer ember volt pár évtizedig egy nagyon kicsi helyen. Itt százezrek vannak, több táborban 50-60 éve óriási területeken. Akik bent születnek, nem is tudják, hogy kint más az élet. Shin se tudta, ezért eleve el se akart szökni. De egyszer bekerült a táborba mellé egy rab, aki tudott a kinti világról, járt Kínában is, művelt volt, stb. Innen szerzett tudomást Shin a kinti világról és született meg a szökés gondolata.
A szökések ellen kevésbé védekeznek technikailag, mint Recsken, egyszerűen túl nagy a terület. Más eszközök vannak. Tilos kettőnél több embernek együtt mutatkoznia. A szökési próbálkozásokat mindig halállal büntetik. Aki tud szökésről de nem súgja be, azt is megölik. Aki megszökik, 3 generációra előre/visszamenőleg begyűjtik a családját. Ilyen körülmények között eleve nem sokan próbálkoznak meg, ezért valójában a gulág területe nincs őrülten intenzíven védve, "csak" villanykerítés van, esetleges árokkal körülötte. Shin úgy tudott elszökni, hogy a társa meghalt a villanykerítésen való átmászás közben, a hullája felett kúszott át, ami valamelyest szigetelt. Odakint hamar talált egy tanyát, ahol sikerült lopnia egy katonai egyenruhát. Abban az országban a népesség negyede-fele egyenruhás, tehát ez nem volt egy nagy véletlen. Onnantól fogva ebben a ruhában bóklászott, nem volt egyáltalán feltűnő, hiszen kint is mindenki őrületesen szakadt és éhezik, valamint ugye minden második emberen egyenruha van. Akkoriban volt egy nagyobb éhínség, emiatt az országon belüli rendfenntartás elég laza volt. A katonaság inkább a földművesek kirablásával foglalatoskodott, mint a belföldi buszok közönségének ellenőrzésével. A rendes népesség is gyakran indul el Kína felé a szökés, jobb élet reményében. Sikerült egy ilyen bandához csapódnia. Az ÉK és a Kínai határőrök is szakadt csórók, pár doboz cigiért meg kajáért átengednek bárkit. Kb ennyi a szökés zanzásítva.
Sok ember szökött már meg egyébként ilyen táborokból, de ő az első olyan szökevény, aki táborban született. Mint mondtam, az ilyenek nem is tudják, mi van kint ezért eleve nincs is motivációjuk elszökni. Ezért sem láttunk eddig sok ilyet. ”
(könyves.blog.hu)
Bármely sci-fi széria győztese lehetne ez a beszámoló erről a ma is zsizsgő, országnyi laboratóriumról, ahol félállati sorban tart egy rezsim egy egész (egy fél) népet, és a laboron belül külön ketrecekben azokat, akiket talán csak azért tartanak, hogy a ketrecbe még be nem vonszoltakat még legyen mivel presszionálni, hogy vigyázz, járhatsz még rosszabbul. A ketrecben élők nem tudnak semmit a világról, azt sem, hogy létezik - és ez az, amit a könyv után is nehezen képzelünk el fülesfotelünk mélyéből -, őket csak állati sorban kell tartani, a társadalom szadista elemeiből összegyűjtött gárda szívesen „gondozza” őket. (Lásd. a recski őrök munkaszeretetét Faludynál.)
„Megpróbálták visszatartani a székletüket, hátha a teltségérzet elveszi az étvágyukat.”
Orwell ezt a világot látva elégette volna a maga mestermunkáját. És persze nem hitte volna el, hogy ilyesmi még létezik majd a 21. században. Egy zárványa ez a 20. század legmocskosabb diktatúráinak, persze Kína hathatós támogatásával, bár van egy olyan érzésem, hogy csak úgy segít neki, mint egy szellemileg fogyatékos, folyton nyígó és véresen nyáladzó gyerekszörnynek a nagyobb testvére, pedig nagyon menne már a grundra verekedni.
A lágerek világának felidézésével a klasszikus rabszolgatartói időket idézi, mikor házasodni, vagy nyersebben: párzani is csak a gazda engedélyével lehetett nekik, sőt ez volt életük, vagy inkább tartásuk egyetlen jutalma. Háziállatként tartott országnyi ember, nehéz eldönteni, kiknek kevésbé pokoli: a lágerek népének, akiknek teljes pária, állati életükben legalább nem mossák az agyát, vagy az országnyi láger „szabad” börtönlakóinak, akiket nem szadista őrök kísérnek még a pottyantóshoz is, de naphosszat a Nagy Testvér őrzi minden gondolatukat, és akiknek nem lécből, akiknek panelből vannak a barakkjaik, akiknek még sorba is kell állni a szűkös fejadagokért és hiába van később a takarodójuk meg a lámpaoltás (országosan lekapcsolt árammal), és ha épp van is áram, még a legócskább nyugati csempész videokazettákért is országos razziákat tartanak a korrupt fegyveres erők, szóval a szűkös rizsadag árából mindjárt kettő csempészkazettát kell összekuporgatniuk.
„Én csak most tanulom az érzelmeket. Azt hiszem, csak most válok emberré. (…) Fizikailag már megszöktem, de lelkileg még nem. (…) Előadása végén... bevallotta, hogy nem nemes céllal menekült el a táborból. Nem szabadságra vagy politikai jogokra vágyott, hanem sült húsra. Éhes volt.”
Nem könnyű a szabadulás utáni élet sem. Szin az egyik legelső, aki lágerből szökött ki a „nyugati világba” (Kínán át), őelőtte persze voltak már, akiknek sikerült az országból elmenekülni. „Amikor a gyerekek először jutnak el moziba, pánikba esnek, amikor elsötétül a nézőtér, mert azt hiszik, el fogják őket rabolni.”
(Azért is volt célszerű arrafelé menekülni, mert fel sem tűnt: egyrészt a japcsik a világháborúban 2 M koreait telepítettek Észak-Kínába, másrészt a két állam határán nagy létszámú a kóbor munkaerő-vándorlás, az átszivárgás. Képzeljük csak el: egy országnyi ember, akinek „Amerika”, a lehetőségek földje a ma Kínája...)
Szin leginkább elrejtett titka saját lelkiismeretének felébredése és a vele való harc: szabadulása után évekig tartózkodik a teljes igazság elmeséléstől, a riporter is nehezen szedi ki belőle. Nehéz Mauglit elítélni, amiért nem eszik késsel és villával. Az árvaság sem pontos jellemzés erre a gyerektömegre, akiknek van ugyan családjuk, de úgy élnek, mint egy kaptárban, ahol a család fogalma nem több, mint a munkabrigádé, sőt jóval kevesebb annál. Ezek után kell visszatérni arra, hogy gyerekként beárulja őket, anyját és testvérét, és hogy milyen nyomokat hagy benne az ő szeme előtt történő kivégzésük – majd miként támad fel benne a történet, immár igazi, emberi világba csöppenve, évekkel később.
„Észak-Korea elszigetelt, korrupcióval sújtott és atomfegyverekkel felszerelt ország. Kényszermunkatáboraiban mintegy 150–200 ezer politikai fogoly raboskodik, az áldozatok száma több százezerre tehető. Ezen lágerek kétszer annyi ideje léteznek, mint ameddig a szovjet Gulág fennállt, és közel tizenkétszer annyi ideig, mint ameddig a náci koncentrációs táborok.”
(via player.hu)
Amilyen nehezen emészthető a kötet tartalma, olyan profin szerkesztett és gyorsan olvasható. Talán egyetlen értetlenkedő kérdésem volna: bár az alábbi idézetet egy volt testőr szájába adja, de minden más infó vaslószerű, tehát nem a legendaképződésről szól, hanem el kéne hinnünk ezt is: cukorral trágyázták (!!!) Kim Dzsongil saját farmját, „hogy a gyümölcs minél édesebb legyen” (p62.) - Ezt már nem tudtam hová tenni.
A szerző ellát minket további nézni- és olvasnivalóval:
Barbara Demick: Nothng to envy c. könyve az éhező észak-koreai gyerekbandákról. És egy igazi ínyencség: az Észak-Koreába (!) szökő Charles Robert Jenkins filmjei, aki dezertőr katonából színész lett, és a „rossz fehéreket” alakította kommunista propagandafilmekben.... Még feleséget is kapott, egy elrabolt japán nőt...
Egyik szerepében:
Megemlíti egy korábbi, 1987-es szökés történetét (a „15-ös táborból”), ennek társzerzője Pierre Rigoulot, angolul The aquariums of Pyongyang (Pheinjani akváriumok) jelent meg, magyarul csak egy hasonló könyve olvasható..
+Linkek:
http://konyves.blog.hu/2013/03/13/blaine_harden_menekules_a_14-es_taborbol_30_oldalas_reszlet
http://konyves.blog.hu/2013/03/26/szin_donghjok_interju
http://www.camp14-film.com/Camp_14/Home.html
A poszt címéről:
"Salamov lágertapasztalata keserűbb és hosszantartóbb volt az enyémnél. Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek azok a mélységei, amelyek felé a lágerélet lehúzott bennünket."
...
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)