Agatha Christie: A frankfurti utas
[Passenger to Frankfurt, 1970] újraford. Katona Tamás
[első ford:. Wéber László, Hunga-print, 1994]
Európa, 2013.
[3 plüss Kung Fu Panda]
"műfaja – ahogyan az eredeti kiadás megnevezte – extravaganza, olyasféle kalandos, utópisztikus thriller, amilyet előtte még soha nem írt Agatha Christie és amilyen később sem született a tollából. Sokak szerint afféle mostohagyermek, „mintha nem is Christie írta volna”
ekultura.hu
"Ez a krimi méltatlanul gyenge, remélem, egyszer kiderül, nem is ő írta…"
Esmeralda moly
Lady Agatha újabb grandiózus melléfogása: kém- és kaland- és alternatív történelmi regényhabarcs, éppen szünetet akartam tartani a Hitler életrajzaimban, erre tessék, éppen Agatha támasztja fel megint Hitlert (nem is kellett neki a Frigyláda, megy ez magától, mostanában három műszakban, ld. még pl. G. L. Thompson: Germánia vagy Timur Vermes: Nézd, ki van itt – szerencsére Christie gyorsan vissza is ássa a Führert).
Meg feltámad az egész buta neonáci Siegfried-mítosz, szőke daliával és elvakult milliárdos nyanyákkal, nemzetközi összeesküvőkkel és derék bulldogképű titkosszolgákkal pipafüstös barlangjaikban, meg persze ami még elengedhetetlen kellékei a kémhistóriáknak: kissé együgyű, de jóképű és -szívű brit gentleman-nel és a szépséges, kacér de kiismerhetetlenül titokzatos kémnővel.
az első kiadás, Collins Crime Club
Meg van egy másik nyanya is, szemben az főellenséggel, egy cuki-huncut-bogaras-de pengeeszű dédnagyanyó, persze egyik hősünk dédije, és persze ő is, akárcsak Miss Marple, a fülesfotel mélyéből váltja meg a világot: Matilda néni az egyik legsnájdigabb karakter.
Nem akarom freudi díványra dönteni Lady Agathát, de a hidegháború évtizedeiben, megannyi pazar detektívtörténettel a háta mögött, melyekben véletlenül is belekerültek titkosszolgálati momentumok, talán sajnálta hogy nem vehette ki részét a történelemből, talán úgy érezte, hogy kimaradt pár kémhistóriából – az ő eszével! –, és most beleírta magát egybe, melyben természetesen ő lenne az agg de furmányos Lady Matild.
Kész nyanyaháború, és ez sajnos meglátszik a regény tempóján is. Járókeretes az egész regényszerkezet, a történet fonalát meg többször bontja vissza, mert bár a kezdőszem pontos volt a továbbiakban vaksin számolja a sorokat és a regény közepére mi csak réveteg engedelmességgel tartjuk a kezünket, hogy arról felgombolyítsa végre a fonalat, és csak azt várjuk, mikor érünk már a végére.
Mindezt sajnos elég faramucin írt meg, mondhatnám, zavarosan, de ilyet Agatha asszony agytekervényeivel szemben nem állíthatok, egyszerűen csak nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, és hát az eddigi kalandos krimijeiből is kiderült már: nem fekszik neki az a műfaj, még akkor sem, ha nagyágyúit, pl. Poirot-t is beemeli – sőt, ilyenkor még rettenetesebb a végeredmény, lásd legutóbb a Nagy négyes c. opuszt.
Ezeket kár volt kiadnia az Európának, persze máskülönben meg azon jajonganék, hol marad az életműkiadás. (Azt már szégyellem mondani, hogy a vége felé nyomdahibák is be-becsúsznak - sajnos nem a legméltóbb búcsú ez a nagyszerű Katona Tamástól. Végül is nem látványosak.) Szóval mindenki megszívja, mi is, meg Agatha is, hogy a rajongói már csak a fércműveit olvashatják friss élményként – de legalább abban a tudatban kereshetünk csalódva valami más ponyvát, hogy a brit titkosszolgálat szolgál és véd, és ha netán elhagyott plüsspandát találnánk bármely reptéren egy alvó utas mellett, tudjuk, hogy éberen őrködnek felettünk… Na kb. csak ilyen kínos lapossággal tudom lezárni ezt az egész dolgot.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)