Kötter Tamás: Rablóhalak
Pozsony : Kalligram; Budapest : Pesti Kalligram, 2013.
[3 és fél ínycsiklandó foghíj]
„A kiscsajok a legsunyibb drogok”
A felső tízezer illetve az őket serpák nélkül csúcstámadó törtetők (ambíciózusok) kiégett, lelketlenné tevő világába kalauzolnak el ezek a lazán összekapcsolódó novellák, melyeknek szereplőiről leginkább Ellis Patrick Bateman-je, vagy inkább a szolidabb Barney Stinson juthat eszünkbe, bár amennyire Ellis horrorisztikumának lightos verziója a könyvünk, épp annyira gyenge klónja Stinsonék léha humorának.
A sokak számára láthatatlan budapesti éjszakáinak ölmélye (pesti alkonyat, budai hajnal) a könyv főszereplője, és a szöveg születésének idejét is segíti belőni, hogy még létező mulatóhely benne a rég beszántott és felsózott Rió, bár hőseink aktív semmittevésésének epicentruma leginkább a Liszt Ferenc tér és a szűkebb belváros.
Drága öltönyös macsó világ ez (a címlap remek), a nők itt legfeljebb promiszkuózus diáklányok, akik a legjobb esetben is titkárnőségig viszik csak, legtöbbjüket főnökük „iktatja” egy-egy éjszakára. Általában egyszer mérik őket végig a lábuktól felfelé a prédára vágyó férfitekintetek szkennerjei, majd lajtromszámon élnek tovább. Eldobják őket, mint az egyszer használt és kilazult gémkapcsot, s ez ellen nekik egy szavuk sincs – vagy legalábbis ők már nem kapnak szót a szerzőtől. Előkelőbb esetben, ha éppen nem panellakók, akkor is robotgésák, mint a stepfordi feleségek.
De macsóink is szánnivalóan üresek, épp amilyen gazdagok, annyira életuntak. Kiégtek, de nem tudni mitől, mert millióikat is lazán, szinte unatkozva gyarapítják (örökségük felhalmozóiról, apáikról, a rendszerváltáskor születő vagyonokról bezzeg nem ír senki komolyan, csak a komolyan nem vehető Frei Tamások és Peter Sheldonok). „Hőseink” birtokában csupán ingatlanok és ingóságok vannak, de semmi személyes, legföljebb amikor egy márkásan kiöltöztetett, de az ágyban rég megunt feleséggel az oldalukon megjelennek a puccos partikon. Valójában semmi olyan értéktárgyuk nincs, amit magukkal menekíthetnének egy tűzből, s amit majd ne fizetne ki a biztosító. Nincsenek emlékeik, csak fotóalbumjaik a Facebookon, és ha vannak is ambícióik, mint egyik menedzserünknek, aki japánul tanul áthelyezése előtt, azonnal nevetségessé válnak. (A mi szemünkben – mert körülöttük ez is áhítatot szül.) A környezetükben sehol egy gyerek, se egy szülő vagy bármiféle rokon, mintha egy steril, befagyott generációs kennelben, falanszterben lennénk.
Ez a szűkösen mért, csupa hiánnyal körbeépített világ persze mind írói döntés volt, nem szociológiát olvasunk, de azért szembeszökő: beszédes a hiányok megléte is. (Vagy ahogy kiugrott filozófiaszakos menedzserek fogalmaznának egymás közt: a nincs vanása. Elnézést.) Ez a világ így kerek, csorbán, mint a japán kerámiaművészet: rejtett foghíjak nélkül nem lehet igazán tökéletes semmi. Csak hogy míg a foghíj, egy karc egyedivé tesz, ez a fajta hiánykomplexum inkább egy luxus koncentrációs táborra hasonlít, napi appelplatzal ugyan, de túl sok szabadidővel, ahol az élvezetek hajszolásának elmulasztásáért jár korholás. A földgömb is horpadt, stabilnak hitt mágneses pólusai is vándorolnak - hőseink élete is így tökéletes, az ő mentális súlypontjuk is rég kívül került önmagukon, és a márkás mankót nem adják alább a Louis Vuittonnál, vagy bármin, csak ne legyen árcédula a kirakatában, mert az már prolis. Egyedül az emberiesség hiányzik belőlük, nem olyan nagy ügy, látjuk nap mint nap, jól ellenni nélküle.
illusztráció a kötetből
De ha én a barátaimról és a tőlük halott – szintén róluk szóló – sztorik nyomán írnék egy ilyen könyvet, azért eltöprengenék, nem vagyok-e tudat alatt én is ott a lapokon, valamely mellékszereplő szándékolatlan másaként. Beszéljek egyébként okosakat, de legalábbis közhelyszerű igazságokat az interjúmban. Hiányoltam az őszinte (ön)iróniát: ott, ahol éppen jobban szólt a szöveg, ott kegyetlen, Ellis-i kritika érződött, részvétmentes, könyörtelen, rideg, akárcsak hőseink lelkivilága. Nincs részvét vagy szimpátia az olvasóban a szereplők iránt - vagy ti felvittétek volna magatokhoz egy italra Patrick Batemant? Mert Ellist sosem olvastam számomra lehetséges valóságként, a világot a Facse nélkül is behálózó ismeretségi hálózatban is aligha köt össze bármiféle elszabadult hajóágyúval a manhattani pénzpiacon - míg Kötter "hőseiből" bármelyikünk ismerhet nem is egyet.
A szövegek olykor elbizonytalanítottak, mint titkárnőt, akit túlórázni hívnak a toplessbárba, de hát épp olyan gyorsan mondtam én is igent - olvasóként. Majd egyformán gyorsan meg is bántuk.
Mert erősen vegyes színvonalú írások, pl. mindjárt a legelső szöveg nagyon gyermeteg, majdnem abba is hagytam a kötet olvasását. Hasonlóan lejtmenet lesz a vége is, de mire ide érünk, legalább a píszíséget levetkőzi – mert pl. az izomszövet növelő tablettáknál még hangsúlyozza a menedzser, hogy az nem illegális ám. Máskor a szerző határozatlansága untat, kemény akar lenni, de csak habozik, és tördeli a kezét, mint az Erőszakikban a hezitáló ifjonc bérgyilkos, azzal a különbséggel, hogy „Ray” (Farrell) legalább szimpatikus lett ettől a sok szerencsétlenkedéstől.
A végére már levedli a "gátlásait" is, itt már telibe kapjuk korunk közérzetét, itt már teli szájjal orbáncigányoznak is akár (vox populi - megjegyzem: politikailag kiegyenlítettek a „megidézett” szitkok) és drogoznak a tini szereplők is, méltóképpen megidéződik tehát nem csak Houellebecq nihilista miliője - de maga a szerző is! Akivel a már belinkelt interjú szerint személyes jó viszonyban áll Kötter – legalábbis egy éjszakára a kerítője lehetett a sztáríró ittlétekor. Bármilyen szinten is paralell Houellebecq saját és hőseinek élete, számomra a francia író egy apokrif próféta, egy jámbor provokátor - hiába, a paradoxonok mestere -, és persze egy jó író, egészen más súlycsoport, mint Kötter.
Kötter "hősei" (mindig elbizonytalanít, időzőjelbe tegyem-e ezt, legyen talán csak: szereplői) olykor átjárnak a novellák közt, az üres féloldalak eresztenek, mint egy bevérzés, ők meg átgomolyognak egyikből a másikba, mint a sok csíktolástól perforált orrjáratokban a fehér por. Ellist talán még felül (vagy inkább alul?) is múlja Kötter azzal, hogy az ő üres lelkű cápahímjei annyira ködös világban élnek, hogy akad, akinek már csak rémlenek a márkanevek, a bárok és éttermek nevei, melyeknek enumerációja Ellis hőseinek standard foglalatosság, Kötter hősei ennyivel még szánalmasabbak és esendőbbek.
"Kriszta azt mondta, mekkora disznó vagyok, hogy egész hétvégén nem hívtam fel, pedig megígértem neki, hogy elmegyünk vitorlázni a Balatonra vagy lovagolni a Káli-medencébe, és megmutatom a parasztházamat, vagy Villányba megyünk bortúrára és meghívom a Crocusba, vagy leutazunk Tokajba és az Andrássy Kúriában alszunk, vagy Sárváron a Spiritben wellnesszezünk. Egyelőre nem mondok semmit, mert az igazság az, hogy már több mint egy hete nem hívtam fel Krisztát, és a hívásait sem fogadtam, de úgy érzem, hogy ezt most nem lenne jó ötlet elárulni neki."
Butabölcsész módon elmerengtem afelett, vajon az itt elmesélt világ képviselőinek hogyan tetszhet a könyv? Vajon csak azok fogják megvenni, akiknek ízlés híján a bestsellerlisták kínálják az egyetlen fogódzót, iránymutatást a könyvesboltokban, vagy a szövegekben megidézett világ frankó srácai, nagymenői is olvasni fogják, esetleg ajándékba veszik a hozzájuk hasonló kis- és nagy fehér cápáknak? Csattanós választ adhat erre a már idézett interjú a szerzővel:
„– Az imént távozott az irodájából egy elegánsan öltözött úr, ismerősnek tűnt…
– Egy nagy cégnek az igazgatója, olvasta a könyvemet, és kinyomozta, ki vagyok valójában. Dedikáltatni jött, azt mondta, nagyon tetszett neki, ez az ő világa…”
Olyasféle jelenet ez, mint hogy a Wall Street farkasának végén, csupán egy rövid snitt erejéig, de büszkén felbukkan a történet valós főszereplője, a film alapjául szolgáló könyv írója. Aki leülte ugyan a büntetését – de miért kell még büszkének is lennie rá? Vagy az önirónia fogalma ma már nem rejti magába mintegy előjátékként a megértést, mindössze az önfeledt tapsikolást jelentené, a szemérem pedig ...
Simán lehet, hogy tévedek, de az én olvasatomban nem ironikus az ábrázolás (nem akarok Arisztotelészbe átmenni, de nálam az iróniában van némi testközeliség, valamiféle személyes kapocs), ez a cápatabló pedig rideg, kegyetlen és távolságtartó, idegen minden szereplője, nem elesett alakok, akikért netán lehajolsz, hanem inkább kitérsz előlük, hogy még a kabátujjuk se súroljon. Ha észrevenném, hogy énrólam szól, már amennyiben én egy cápa osztályú csúcsragadozó lennék, nem azért nyomoztatnám ki a szerző igazi nevét, hogy dedikáltassak, hanem hogy belefőzzem a fejét egy cápauszonylevesbe, aztán a tréfa kedvéért még el is juttatnám méregdrága alaplének egy trendi bisztrókonyhába. De hát egy bölcsész aligha tenne ilyet – őt a fegyvertára legfeljebb annyira képesíti, hogy firkál valamit, óva intve annak pazarlásától, amiből oly kevés van, kivéve időmilliomosainknak, akiknek az unalomtól már annyira torz lehet a valóságérzékelésük, hogy éppen ezekben a görbe tükrökben látják magukat irigylésre méltónak.
Kötter Tamás (1970-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)