Weis István: A mai magyar társadalom szerk., a jegyzeteket és a tanulmányt írta Petrás Éva
Gondolat, 2013. [1. kiad.: 1930.]
társadalom / szociográfia / Magyarország / Horthy-korszak
„Park, közkert, ahová elvonulhatna a szegényebb ember is negyedórára,
alig van; a magisztrátus ragjai többnyire azzal érvelnek, hogy minden valamirevaló embernek úgyis van szőlője, akinek pedig szőlője sincs, az igazán nem érdemel figyelmet."
Volt egyszer egy ember, aki ahelyett hogy befogta volna a pofáját és tapsolt volna minden kitántorgóhoz, - pláne ott, ahol ő ült, az államtitkári székben, egyetem katedrákon vagy éppen az országos társadalombiztosítás élén - azon főtt a feje, hogy mi lesz ebből az áldott apostoli össznemzeti kátyúföldéből, főleg, ha olyan tüneteket tapasztal, mint ő, lévén civilben szociológus.
Megírta.
Diagnózisában, pedig ő ezt 1930-ban publikálta, a büdös nagy mai helyzet is felrémlik, és nem csak nyomokban. Bár azóta feldúlták párszor a magyar társadalmat, máig őrzi ezt az elmaradottságot, még szerkezetében is, de még inkább mentalitásában. Próbáljuk ki: az idézeteket majd olvassuk úgy, mintha mai újságcikkekből lennének.
Minden egyes társadalmi réteget, osztályt szociográfusi aprólékossággal, de szociológusi hidegvérrel diagnosztizál, de legalaposabban a középosztályt - eredményeit pár múlva Szekfű is felhasználja majd híres művének, a Három nemzedék átdolgozott kiadásában.
első kiadás, Magyar Szemle Társaság, 1930, vászon
„A tanító... fuvarra szorul – sokszor szívességi fuvarra –, vagy kerékpát használ, ami a nép szemében őt a borbélysegéddel azonosítja."
Nejével (a képek forrása: Betekintő.hu)
Weis István (szül. 1889, Munkács), apjai kúriai bíró, ő a nagy háború előtti években fogalmazó lesz a belügynél. Utána, az aradi ellenforradalmi kormányban belügyi államtitkár, emiatt halálra ítéli a Tanácsköztársaság, de "megússza" börtönnel. 1921-től ismét BM-be kerül, majd a népjóléti tárcánál, a keresztényszocialista Vass József, a "reverendás miniszter" keze alatt min. titkár, reformtanulmányokat publikál szaklapokban. Emiatt feddést is kap, a Gyurgyák-könyv is idézi (Ezzé lett magyar hazátok : a magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, 2007:358.):
„a magyar társadalom nem szervesült, rétegei egymástól függetlenül, >zsombékokon< élnek."
Mint minden józan gondolkodó - akikre aztán nem hallgattak Bethlenék - kevesli a szűkmarkúvá sikeredett Nagyatádi-féle földreformot, és politikai álláspontja, mondhatni, nem mindig egyezett munkáltatójával. No nem ugrált annyira, mint Ángyán József, de azért pl. A magyar falu c. műve miatt az OMGE elnöke, Somssich László „feljelenti” őt Bethlennél: „állami tisztviselőnek nincs joga izgatni azon kormány intézkedési ellen, amelyeket ő is szolgálni hivatott”. Bethlen erre, minthogy az inkriminált mű a Magyar Szemle kiadványa volt, leírt Szekfűnek, hogy a jövőben jobban figyeljenek oda...
De ő csak "lázított":
"Népünk étkezése egyszerűen harc az éhségérzet ellen."
A tisztviselő középosztályról nagyon szemléletesen, kicsit Márai stílusában, hosszan ír: patinás, értékőrző társaság, kis skanzen jellegű kaszt, "ódon, mert csak emlékei és emléktárgyain keresztül teremt kapcsolatot a kultúrával", de "ők őrzik a kultúrát, biedermeier bútorok közt", és
”az ő nőik találkozása alkalmával történik a legkevesebb emberszapulás és van szó a legtöbb komoly dologról..."
Az úrhatnám polgárság: a középosztály másik, jómódúbb rétegéről: a város legdúsabban berendezett lakásai az övék, de náluk van a leginkább elrontva a háztartási alkalmazott is... Később így foglalja ezt össze a középosztályt egy mondatban:
„a középosztály-kérdés nálunk elsősorban tisztviselői probléma, mégpedig azért, mert a tisztviselői hivatás úri foglalkozásnak minősült, és ezen kívül csak igen kevés élethivatás kapta meg ezt a bélyeget.”
első kiadás, Magyar Szemle Társaság, 1930, fűzött papírkötés
Trianon miatt az ország aligha tehetett az általa is bírált Budapest-központúságról, de arról már inkább, hogy "a vidéki szellemi gócpontok kiépítése nem sikerült", és "a határszélekről is minden út a Centrál Kávéházba vezet csak."
A legalább ilyen fontos kispolgári réteg csonkaságáról:
„Nincs egységes közszellem. Ami helyesnek tart a krisztinai nyugdíjas számtanácsos, aligha találkozik a Király utcai szatócs helyeslésével, jóllehet mindketten kispolgárok. Semmi esetre sem bármelyikükkel egyet a tripoliszi gyári munkás, és saját külön útján jár a ker. szoc. vagy fajvédő józsefvárosi vagy franzstädtler kisiparos. Ezért meddő minden olyan vállalkozás, amely a városi elemeket valahogy egyesíteni akarja..."
Vitriolba mártott tollal, nagytotálból:
„A régi mágnás lenézi az új bárót, sőt az ősmagyar családból származó az indigénát is; a bankát vagy gyáros lenézi a tisztviselői arisztokráciát, azonban – nagyobb műveltségre vagy legalább munkateljesítményre hivatkozva - a régi grófot is; a felsőbb osztályok lenézik az elerőtlenedett, anyagi tönk szélére került középosztályt, amely nem csak az alsóbb osztályokkal szemben érvényesíti olykor beteges hiúságként feltűnő és bántóan, de csak külsőségekben érvényesülő osztálytudatát, hanem a mágnástisztelet ellenére felfelé is, bírálván a felsőbb osztályok önzését és élvezetvágyát; a földmíves lenézi a kereskedőt, a városi embert, a kabátosokat; ez legjobban nyilvánul a módos nagyparasztoknál. Lenézi azonban a törpebirtokost, a napszámost is; a gyári munkás marxista megvíhatatlan elméletének talapzatáról megveti az összes polgári osztályokat, de a szakszervezetbe nem tömörült osztályon kívülieket is.”
S újra a közép' betegségéről:
„Szegény Neményi Ambrus, egy emberöltővel ezelőtt még félreverte a harangokat akkor, amikor észrevette, hogy az állami tisztviselők száma elérte a tízezret. Mekkora lehetett a becsületes Smith Jeremiás* meglepetése, mikor azt kellett jelentenie, hogy Nagymagyarországon 1913-ban 28 543 képesítéssel bíró állami tisztviselő volt, 1924/25-ben pedig ezek száma már 33 883-ra emelkedett – és az üzemeket is beleszámítva – most is 42 873; ha hozzávesszük … az önkormányzat tisztviselőit, valóban ijesztő szám tárul elénk.”
[* Jeremiah Smith Jr, 1870-1935, a magyar népszövetségi kölcsön amerikai népbiztosa - lábjegyzet a kötetből]
Summa summárum:
„A magyar tisztviselőről sok jót nem mondhatunk... Alapfogyatkozása az, amit a középosztály leírásánál már kiemeltünk: úrnak érzi és képzeli magát, úri hagyományokat ápol, amelyek nem egy esetben fintorrá válnak, csupán visszásságaikban jelentkeznek.”
Vajon hitte volna, hogy még 80 év múltán is mennyire helytállóak az észrevételei?
1936-os nyugdíjazása előtt még pár évig az OTI elnöke (elődje küldte még szanatóriumba és táppénzre József Attilát), de két év múltán újra minisztériumi állást vállal, plusz tanít a pécsi jogi karon - amíg hagyják.
Schwott Lajos 1936-ban készített karikatúrája Weis Istvánról
Hiába tűnt '45 előtt balosnak, mégis elbántak vele, mintha csak nyilas lett lenne: azonnal internálják, a népügyész szerint „a gyanúsított erősen konzervatív, sőt reakciósnak nevezhető”.
Belekeverik a Kiss Ferenc-féle hűtlenségi perbe is, megjárja a dél-budai, majd kistarcsai, bernátkúti internálótáborokat is. Annyira szeretik bent, az 1953-as amnesztia után még egy évig aszalják Márianosztrán. 1954-es szabadulása után mindenét elveszik, pl. a könyvtárát a pécsi Egyetemi Könyvtár állományába olvasztják be, s „természetesen” elveszik a nyugdíját is, ezért hogy újra jogosultságot szerezzen, munkába áll, már ahol éppen hagyják: volt fővárosi építkezéseken éjjeliőr, portás a Radnóti Színházban, majd végre 1963-ban végleg nyugdíjba ment – élt 1973-ig.
Az idős Weis István (1889-1973)
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)