Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya és más történetek
Kalligram - Pesti Kalligram, 2013.
"A sejk megáll a Korán recitálásában, Zeinab sírva fakad. Darfúrban, ahonnan származik, azt jelenti, ha a betegek mosolyogni kezdenek, hogy meg fognak halni."
Khm, azt hiszem, megtaláltam a magyar Hemingway-t.
Jó, jó, még kicsit zöld, még elég fiatal a maga éppen 34 esztendejével, de most nagyon beér(kez)ett, sőt, már szinte készen áll az utolsó (na jó, még egy legutolsó) daiquiri-re is... Már ha életrajzinak olvassuk az elbeszéléseket, ami nem nehéz, sőt egyenesen lehetetlen nem így tenni, különösen előző, szintén remek kötete, az egyiptomi haditudósító-napló után.
"A történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága a véletlen műve" - ha a befogadót csak megközelítőn olyan omnipotensnek tulajdonítjuk, mint a szerzőt, akkor némi hanyag olvasói nemtörődömséggel a mottó magára a mottóra is érvényesíthető, így aztán ott vagyunk, ahonnan elindultunk, nyugodtan higgyünk a szemünknek - az ördögöt itt vérrel festik a falakra, és az naponta lelép róla, lejár, mint agyonhasznált Kalasnyikov dupla tölténytárjáról a szigszalag.
Jászberényi harmadik szépirodalmi könyve (egy verseskötet és egy "frontnapló" után) egy magyar haditudósító napi visszaemlékezéseinek laza füzére, hol a gyerekkorába, hol az előző nap eseményeire nézünk vissza, valahol Afrikában, valahol a magyar tájakon. A világ véres-rettenetes felfedezése, a kamaszkor váltakozik a mindennapos Tahrír téri terrorral, az apja halála a dögevő sakál- és elvadult kutyafalkákkal a sivatagban, vagy éppen családja széthullása a fotós kolléganő halálával, akiből időközben több lett mint barát, de jóval kevesebb, mint egy emberi test.
Mindebből bármi a képzelet játéka lehet, annyi tudatmódosítót tol itthon is, kint meg pláne, ott népszokás, a napi betevő része némi ópiát, de nekem mindegy, hogy olyan kiégett-e, mint mutatja, az biztos, hogy nem csak élményeken múlik, hogy (általában) ilyen pazarul ír. De nem pazarlóan: az olvasó idejét nem fecsérli, szűkmarkúan méri a mondatokat, a szavakat. Szikár, kíméletlen, sokszor gyomorforgató jeleneteket ír meg a legnagyobb természetességgel, s nem csak a háborús, sivatagi környezetben, de éppen úgy meggyomroz idehaza is, legyen akár csak egy vén tacskó az adott novella társbérlője. (Egyéni pech, de nekem éppen a kötetcímadó novella tetszett legkevésbé.)
Szikár, mint a kötetborító arab férfiúja, homokfútt, egy sokat tapasztalt öreg történetei ezek, legalábbis annak kellene lenniük, nem pedig egy még éppen csak középkorúvá váló férfié – olyan irodalom ez, amit a szerző tényleg saját húsával és vérével írt, a hemingwayi tőmondatok mögött könnygázas fedezékben átlapult éjszakák vannak, riportertársinak-ivócimboráinak kettészakadt testrészei. És a tömegsírokban legfelül mindig a leghamarabb oszlani kezdő kisgyermekek tetemei rejlenek, az iszony helyett csak eltöprengünk, miért is lehet ez így, talán ők még kevés tartósítószert ettek?
"...A sejk megáll a Korán recitálásában, Zeinab sírva fakad. Darfúrban, ahonnan származik, azt jelenti, ha a betegek mosolyogni kezdenek, hogy meg fognak halni. Kevés a békés halál, arrafelé nagyra becsülik.
De én nem ezért mosolygok. Azért mosolygok, mert nem bánok semmit igazán. Sosem akartam okos életet élni. Nem akartam mintapolgár lenni, családot, nem akartam gyereket. Ha történt is velem ilyesmi, csúfos kudarcba fulladt. Csak a tiszta helyzetekre tudom a választ, az életre és a halálra, és akkor érzem magam a legjobban, ha ilyen egyszerű a kérdés, nincs túlbonyolítva egy haldokló civilizáció reflexeivel."
(A láz)
Nem egy esetben véltem felfedezni közös elemeket, akár átcsempészett mondatokat is előző kötetéből (Budapest – Kairó: egy haditudósító naplója, Libri, 2013), de nem csak onnan: már ekkor leplezetlenül hódolt a már megidézett Hemingway előtt, nem csupán a most sokat szereplő daiquiri-vel. Íme egy idézet a Budapest–Kairó-ból:
„Látni akartam a Kilimandzsáró havát, míg végleg el nem tűnik: és láttam. Látni akartam a Csád tavat, mielőtt kiszárad… de jelenleg leginkább azt akartam látni, hogyan buknak el az istenek. Márpedig nagyon úgy festett a helyzet Egyiptomban, hogy hamarosan a földre hull egy isten.”
Ahogy ő bekapott a bordáiba egy acélmagvas gumilövedéket egykor Kairóban, úgy kap el a kötet, amint belekezdesz – első darabja, a Láz éppen elég kegyetlen felvezető szöveg, szinte megkínozza az olvasót, hogy ezután már csak néha lazítson a fogáson egy kicsit, hogy majd újra szoríthasson a képzeletbeli hurkon.
Jászberényi Sándor (1980-) beduin társaságban
(via átlátszó.hu)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)