Leena Lehtolainen: Egyszer úgyis meg kell halni
[Tappava säde, 1999] ford. G. Bogár Edit
Animus, 2014.
finn / kortárs / krimi
A szép nevű nyomozónő (Maria Kallio), akire a kiadó felfűzte a sorozatot, ezúttal alig szerepel, elég jelentéktelen, hősnőnk ezúttal egy szocmunkás szingli, azaz inkább vénlány (öndef.), aki elkezdi eltenni láb alól ügyfélköréből a legkellemetlenebb férjeket: azokat, akik nem csak verik feleségüket, de már életüket is veszélyeztetik. Persze mindig ügyesen, szinte már bájos női esetlenséggel, eltartott kisujjal teszi, nem is gyilkol, inkább csak megágyaz a halálos baleseteknek…
Közben lesz egy kis lamúr egy tetovált mackóval, a legvégén pedig átcsap egy igazán szentimentális fejezetbe (az írói szándék az, fordulat témája már jóval kevésbé), mely igazán nagy fordulat, visszafelé kap egy vajszínű árnyalatot sebhelyet, egy óriási heget az egész addig történet, talán még megrendítőnek is mondanám, ha nem érezném közben: hatásvadász írói fogás. Ezért a „négy alá”, s főleg mert egyetlen igazán bravúros rész nem akad benne (fejezet, bekezdés, de még mondat se), ellenben egy aránylag tisztességesen összeütött, érzékeny (erősen női szemmel megírt, de nem csak nekik ajánlható) szociothriller (van ilyen címke?).
Szófelhős leltárféle: félszemű macska,erős barna sörök és vodka, bicaj, hóesés, töltött pisztoly, messzi rokonok, randibugyi és szilvapuding. S majd kimaradt: buszos mozgókönyvtár!
"– Igazából a régi munkámat kaptam vissza. A mozgókönyvtári kocsit fogom vezetni. Hét évig csináltam, mielőtt… szóval, mielőtt lesitteltek. A végén a börtönben is a könyvtárat gondoztam. Szerettem ezt a munkát. Most a Peikonpoika mozgókönyvtárával fogok járni, amelyik az iskolákban megy körbe."
Lehtolainen, Leena (1964-)
Ez a kép magában durvább, mint ez egész könyv :)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)