Szabó T. Anna: Kerített tér
Magvető, 2014
Gyönyörű, befutott és beérett költészet.
Megidézi a legnagyobbakat (úgy mondanám: parolázik Weöresmaty Attillával) de úgy, hogy közben abszolút mai, modern versekben beszél - többek közt írt pl. egy balladát a családon belüli erőszakról is.
Csak egy idézet, szinte találomra:
"Test
Ne vágyd a tökéletest.
Hogy ne mérgesen méregesd:
tied e test, hát jól etesd,
altasd és mozgasd és nevesd,
a kedvét gyakorta keresd,
örömét soha ne tetesd -
akár a másét, úgy szeresd:
tudatod alá ne temesd."
[4/5]
***
JAK : Prae.hu, 2014.
(elsőkötetes)
"...Nincs is nehezebb, mint
feltörni a mellett, hogy szabadon áramoljon
a sóhaj akkor, amikor odakint a félelem cikáz"
(Vér, részlet)
(jobbklikk, nagyít!)
Roppant plasztikus képekből szőtt, fájdalommal és az érettség korába lépő fiatalság melankóliájával erezett versfüzér. Másodjára, újraolvasva még inkább tetszett, harmadjára már bizonyára szerelmes versekkel ostromolnám - ezt a jó ízlés nevében és a köz érdekében elkerülöm, amúgy sem lenne az ifjú költőnőnél esélyem, lévén már íróceleb exe ő (majdnem Téreyné lett belőle - saját, meglehet téves infó. Bulvárhíreinket hallották).
[4]
***
Magvető, 2014.
(elsőkötetes)
"hiába veszik le anyád mellét”
"...És belém tudsz-e szeretni csak egy hétvégére?,
ahogy, napszakokat ülve át veled egy Erzsébet téri padon,
a kibontott sörök utolsó leheletét hallgatom,
vagy téged mosolyogva, amíg arról beszélsz, hogy
mindenkit baleset ért, aki valaha verset írt neked."
Rengeteg jó sort lehet tőle idézni - sajnos annál kevesebb (végig) jó verset. Mégis, lett egy-két kedvencem a kötetből, például a
Zsömleszag
Megint a korareggeli gyászmenet
idegen lakásból. A nyakamon billog,
a kontaktlencse beszáradt,
mittudomén hogy hányadik kerület ez.
Monogrammá felejtem, akitől ilyenkor eljövök,
kávét nem kérek („sosem iszom”),
kölcsönösen nem jut idő egyéb információkra.
Lenn az utcatáblát keresem, közben
magasan, az ablakok mögött,
zsömlemellekre hajtott fejjel, apákká választott
férfiak csak megébrednek – amikor
bevilágít a hajnal, az újraégő utcalámpa,
csenget az első villamos kereszteződésben állva,
levelet, hírlapot nyom a postás az ajtónyílásba,
aztán alszanak tovább.
Berontok az első sütödébe, és
lisztes arcú arkangyalokat veszek meg kilóra,
a maradék-aprómból, szájszag és hányinger ellen.
Mert belém penészedett minden,
ami jóság, minden szeretet.
Péknek kellett volna állni,
szárnyakat növeszteni a zsömleszagban.
(jobbklikk, nagyít!)
[4]
***
Magvető, 2014.
„tokáját állára húzzák / a kihajtott borda olyan / mint a tévé antenna”
(Antenna, részlet)
Tóth Kinga versbe öntött világa legalább annyira meglepő, mint amit nemrég Gergely Ágnesnél olvashattunk az egykor esztergapad mellett dolgozó írónőről: ezt legkevésbé sem női világot fémforgácsok, kampók, hungarocell és nyekkenő-súrlódó hangok töltik ki.
Na persze Tóth Kinga nem hegesztőpisztollyal és hegesztőmaszkban írja a verseit, inkább az emberi test - nem először - megverselt gépezetét, mechanikáját szereli és rakja össze újra, mint egy órásmester.
Vagy nem. Eléggé zavarba hozza az olvasót, hogy mit is lát maga előtt. És olyan mértékben dada, hogy egy felfedezett nyomdahibánál elbizonytalanodtam, nem a kompozíció része-e.
[3]
(jobbklikk, nagyít!)
Játék a szófelhő-sorozatom, mégis, talán bármilyen kritikánál jobban visszaadhatja egy-egy kötet hangulatát. Lehet, más olvasatban: másik szófelhő-válogatásban még inkább. Játssz te is szófelhőset!
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)