Tímár József (1952-): Sürgöny (a múltból)
Semmelweis, 2014.
magyar / versek / elsőkötetes*
[ * legalábbis mint „szépíró”,
legutóbbi szakkönyvei: Célzott diagnosztika
és célzott terápia az onkológiában; Molekuláris onkológia]
Ráadásul Timár patológus is, szóval az ő versei igazán a varrógép és az esernyő véletlen (?) találkozásai a boncasztalon.
„Gyermekkoromban a falusiak között városi, a városiak között falusi gyerek voltam. Később úgy alakult, hogy a patológusok között biológus, a biológusok között orvos voltam. Járva a világot mindig azt éreztem, hogy idegenek között magyar voltam, itthon meg egy kicsit túl európai. A filantrópok között önérdekű önző, az önzők között filantrópnak tűntem. Az amatőrök között profi, a profik között amatőr maradtam.”
(Fül, részlet)
Kérdezhetnők, hogy kerül a csizma az asztalra (azon túl, ugye, hogy nem sikerült levágni a hulla lábáról), vagyis mit keres verseskötet a Semmelweis kiadónál? Egyáltalán nem újdonság ez, az elmúlt években tucatnyi szépirodalmi művel jelentkeztek, műfajilag is színes körképet nyújtva. Vérbeli szakmunkák és színes orvoslástörténet mellett legnagyobb számban Polgár Vera és Kopper László prózáival, valamint mesékkel (Rosivall Kinga) és további versekkel (Horváth Lilla) jelentkeztek, adtak ki drámafordításokat, de újkori latin dialógust is (Nicolaus Wynmannus: Az úszás művészetéről).
Szóval színes a paletta, s érdekes színfolt rajta Timár. Nem egy az ezernyi, pennával kaszaboló futóbolondból (tavaly csak verseskötetből félezer jelent meg idehaza, de előzőleg is legalább 600, évente), annál azért több. Timár kiérdemelte a rangot: íróember, még ha ugye nem is a legjelesebb. De nem tehetségtelen: első blikkre is találtam szép sorokat és nem közhelyes tűnődéseket a kötetben – és nem is szakbarbár, szerencsére nem is a munkáját szedte strófákba. (Azért fel-feltűnnek - ami egyáltalán nem baj - orvosi szakkifejezések, figyeljetek.)
„Szisztoléba merevednek a gondolatok”
(Tél, r.)
Hogy aztán a versei eltűnnek-e majd a nagy kortárs hangorkánban, vagy lesz-e fül, melybe bogarat ültetett (hogy megtalálja majd egy kollégája, hehe), nem az én tisztem eldönteni. Bár manapság, amikor kritikusnál már csak író van több, és egyre kevesebb a „magánzó olvasó”, talán én leszek az egyetlen, aki hírt ad egy versekkel szöszölő – alighanem már nyugdíjas - dokiról.
„Én zenének nevezem
Ha bármily összekuszált
hangzavarban
Felfedezem magammal
azt a soha nem volt harmóniát.”
(Zenék, részlet)
Érződik még rajta az amatőr versköltés hevülete, az ötletek kontrolltalan áradása, felvonultat mindent, a teljes arzenált, mint Putyin május 9-én, és oly elcsépelt már a kevesebb több lenne, hogy félve írom le. De nem is akar több lenni, mint ami: egy őszinte, vívódás- és szemlélődésnapló, körberajzolt árnyékok és két marokba zárt visszhang, ellopott pillanatok, beszámoló az „okker fogú bánatról”. (A blogger minden egyes poszt írásakor irodalomérettségin érzi magát. Nem, nem azért, mert olyan jó lett volna. Csak fogy a szókészlet, egyre több szó diszkontáras már. Maga Tímár is a szavakkal vívódik, párbajozik, ha készítettem volna szófelhőt, egyetlen szó takarná el óriási méretben a többit: maga a "szó", ebből, e köré építi leggyakrabban a verseit.)
„A sóhajok karma felhasít”
(Elesettség, r.)
„Bontott hajú lányok
Elporladó lábnyomaitok
énekelnek”
(Tollas délután, r.)
Versképei galériájában álldogálva kevés dolog állapítható meg tényszerűen, de az igen, hogy sorairól talán minden olvasónak más és más jut majd eszébe, s talán nincs is ezzel nagy baj. (A legtöbben csak maguknak írnak - még ha pöfögve parázslik is a mélyben egy Vezúvnyi hiúság, hogy talán más is érti és értékeli majd, sőt lehetőleg mielőbb...)
„A nap sántán lebiceg szívünkbe”
(Torzók, r.)
Tímár biztosan szépen csonkol(t) reggel 8-tól 5-ig, gondosan állítja el a vérzést, égeti ki az ereket – és az esti (kérdéses) műszakban, otthon is rutinosan csonkolja a verssorokat. Nem hajkurászik rímeket, nem aggat vakvezető csöngettyűket, nem lüktet általuk a vers, de érezni, élő áram köti össze a sorokat. Nem csap agyon ez az áram, de helyenként megbizsergethet, mint a gyerekkorunk lapos eleme, ha megnyaltad a réz füleit. (Hogy ne a kézenfekvő Luigi Galvani-féle békakísérletét hozzam elő példának.)
[3]
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)