"A morva föld volt soron.
A papának akkor nem volt kedve Morvaországba utazni, új víkendházunk alatt a duzzasztónál harapni kezdtek a keszegek. Olyan kicsike pofijuk volt, ezüstösfeketén úsztak a vízben, és kiváló ízük volt zsírban sütve, köménymaggal. Ez idillikusan hangzik, de amikor ezek a dögök harapni kezdtek, az mindig romlást hozott a családunkra. Apukánk rendszerint abbahagyta a munkát.
– Te mész Morvaországba – közölte velem, Jehlička mérnök úrral pedig azt, hogy éppen én vagyok az az igazi üzletember, aki Morvaországból nagy megrendeléssel jön haza. Ez meg fogja győzni a legnagyobb prágai nagykereskedést, hogy Morvaországban is megy a légypapír, és akkor megveszik tőlünk. Ha ő maga adná el, nem hinnék. Volt benne valami, de főleg a lapátnagyságú keszegek voltak benne.
Nem tudom, miből következtetett apám az én ragyogó üzleti képességeimre, soha életemben nem adtam el semmit, csak egyszer a háború alatt tizenegy kötet Tarzant, amit Karel Kopřiva unokabátyámtól kaptam, akkor is megvert a mama kutyakorbáccsal, számlámra írva egyéb hőstetteket is, kivált azt, hogy nem fogtam a halastóban békát a kacsáknak.
Az árusítástól őrülten féltem, sohase lettem volna képes utánozni a papát, és tizennyolc éves fejjel a hamburgi szépasszonyokról se mesélhettem, de apám minden lehetséges módon igyekezett eloszlatni a félelmemet. Villámgyorsan varratott rám egy új, kék öltönyt, és vett egy repülőjegyet Prágából Brnóba. Aztán a kezembe nyomta az amerikai Dale Carnegie „Hogyan szerezzünk barátokat, és hogy hassunk az emberekre” című könyvét, és azt mondta, ebben minden benne van (évekkel később elszólta magát, hogy sohase olvasta).
De nekem elutazásom után az a könyv lett egyetlen reményem.
Olyan szenvedéllyel merültem bele, hogy a Cseh-Morva dombvidék fölötti himbálózásban még le is hánytam. Brnóban a nagykereskedésben Dale Carnegie könyvét, a „Hogyan szerezzünk barátokat, és hogy hassunk az emberekre' -t szorongattam az aktatáskámban, és visszaemlékeztem egyik alapelvére: „Mindig mosolyogjon.”
A másik megjegyzett jó tanács úgy szólt, hogy dicsérjem meg az illető szobájának valamely értékes berendezési tárgyát. Ezért mikor odakerültem egy idősebb, bajuszos úr elé, nem a légypapírral kezdtem, hanem fülig érő szájjal vigyorogtam (mint egy idióta), és kerestem a megdicsérésre alkalmas tárgyat.
Úgy döntöttem, hogy ez a jelen esetben a bútor lesz, és azt mondtam, hogy milyen szép tölgyfa bútora van. Az úr szörnyen dühbe gurult, és közölte, hogy ez merő véletlenségből fenyő, és rémisztő pocsékság, a felesége tukmálta rá, mert otthon már látni se bírta, és ha nem akarok semmi érdemlegeset, gyorsan tűnjek el. Így hát eltűntem, szót se mervén ejteni a páratlan BOMBA-CHEMIK légypapírról."
(részlet: Ota Pavel: Nincs többé rovarkérdés!, in: A halak jegyében. Európa, 1976.)
A koincidencia fennforgása: manapság akármit olvasol, szembejön egy cseh.
Ota Pavel amúgy egy olyan cseh író, akinek a nevében a Pavel nem a kereszt-, hanem családnév.
(Könyvünnep van, de azért ez egy szomorú poszt lesz.)
Mit tesz isten, éppen a könyvfesztivál nyitása előtti nap olvasom róla a vénülő (erősen nosztalgiázó) író, zenei újságíró, Marton László Távolodó (1956-) legújabb novellás(/memoár)kötetében (Senkiföldje, L'Harmattan, 2016) ezt:
[klikk, nagyul!]
Mint az idézetből is kitűnik, Pavel sajnos már nem lehetett a meghívottak között: élt 1930-1973.
Pavel könyvespolca jelenleg magyarul így néz ki:
|
|
 A halak jegyében ford. Hap Béla,Zádor András 1976. (novellák) |
 Mese a síbajnokról ford. Czagány Iván 1981. (regény) |
 És elkezdődnek a hétköznapok ford. Polák Imre 1983. (novellák) |
Így meg Ota bácsi:
(radio.cz)
![olvastam még [201710]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/049f9e6954ce70f37ff3784aeb0097a6_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)