Kalligram, Pozsony, 2017
Köszönöm ezt a könyvet a Szerzőnek. Nem csak azért, mert hónapok óta nem volt a kezemben ilyen jó kötet. Nehéz dicsérni, mert nem tudni, hol kezdje az emberfia. Mélyebb bugyrai vannak, mint a Soros szeme alatti táskáknak.*
Hogy regénynek, életrajznak, szociográfiának, sportdokumentumnak vagy férfi-lélektannak (Kétfélidők a vidéki poklokban heti háromszor) vegyük-e elsősorban, azt döntse el majd a Mennyei könyvtáros, mivel csak neki lehet olyan olyan költségvetése, hogy minden érintett szakpolcra – kortárs irodalom, próza; sportélettan és sportszociográfia; Magyarország szociográfiája; nemek lélektana – kihelyezhessen egy-egy példányt belőle – persze csakis miután minden NB III-as szertár is megkapta a magáét.
De mindegy is, milyen műfaj, mert valamennyi rétegében aranytelérekben gazdag szöveg, felütheted bárhol, mint a kiskocsmák pillepalackos törkölyei, nem ereszt, csak amíg törlöd a könnyeidet. Együtt fájnak ezek a férfikönnyek, akár a nevetéstől, akár a férfibánattól, e ritka állatfajtól, amely- hiába az ún. férfiuralom az irodalom szafarijában – oly ritkán kerül eléd, talán mert bujdosik, éjszakai életet él, s vigyázz, ha szembetalálkoznál vele, hiába gyámoltalan, veszélyes nagyvad úgy is.
*Bár csupán homeopatikus menyiségben, de helyenként ízelítőt próbálok adni a Pető-Csunderlik szerzőpárosra oly jellemző ironikus, szarkasztikus stílusra – mely közös opuszról a poszt alján még lesz szó.
De kamaszregény is, illetve a férfivá érés naplója, ahol nehéz összeszámolni, több nőt vagy tabut fektetnek-e el- illetve meg- a szereplők, gyönyörűen mocskos káromkodásokkal spékelt szöveg – az pl. hogy a „kitépem a bordádat és megbaszlak vele!” csak az enyhébbek közül való, köszönjük az oral history-t a krónikásnak a peremvidékek szurkolóitól –, de amilyen 18+-os mondatokkal teli, és amilyen vérbő a humora, épp akkora faszokat vonultat fel a pályán, az öltözőben, a lelátón, vagy épp a regionális kiskirályok soraiból.
És itt megint visszakanyarodnék a (sport)szociográfiai jelleghez, a kötet simán újraindíthatná a néhai „Magyarország felfedezése” sorozatot, mely sorozat kb. annyiszor tápászkodott már fel, mint maga az ország, majd halt is bele, Sárközi Györgyék hatalmas vállalkozását (pl. Féja Géza: Viharsarok; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság) megfojtotta a két világháború közti rezsim, a második sorozatot egy következő rezsim indította és zárta is be, most ugyan szabadabb a pálya – cserébe nagyobb a közöny, szóval ma is épp erős kihívás tükröt mutatni az országnak, hiszen aki csak belenéz, elfordul, összetöri, netán visszaköp magára. (Most kissé elkalandoztam, mint Habony tekintete a drogbisztróban, de egyszerűen bóknak szántam a szociografikus jelleg megemlítését, Sárközyék sorozatában azért sem szerepelt kötet a futballról, mert akkor a magyar foci még nem egy vicc volt.)
A foci, amely ugye maga az Élet szimbóleuma, és vicaverza. És amely pálya lehet füves vagy salakos, de általában lejt (fontos a pontos vízelvezetés!), s ahová életveszélyes kirándulásokat teszünk a főhőssel a tizenhatos – s egyben a haldokló, nincstelen, magába zárt, öregedő és kihaló vidék – mélyére, Esterházyval szólván (akit amúgy vártam labdaszedőként, vendégszövegként, felbukkanni, de aztán rájöttem, a másik Péter csak dekázgatott abban a saját önéletrajzi novelljében, ez itt meg vérre menő szövegelés.) Azért az őskaján, Esterházys húzás volt, hogy a les még lábjegyzetben sincs definiálva, ezredszer leírva, megmagyarázva, szétcsócsálva, pedig annyi más fociszabály említésre kerül – bombagól ez a „regény” az idei könyvkínálatban, s avatatlan partjelzőként, pardon!, kocadrukkerként csak egy biccentést küldenék a pályára a levonulóknak, a szerzői seregletnek: volt ugyan pár kézműves gól, gyönyörű fejesek is voltak – bár a tényleg a leshatáron, mert a szotyihéjtenger mélyére kéne ásnunk, hogy mennyi a regénykedés ebben, és mennyi a rögvaló a szétrúgott gyepről, de mindegy is, ami fontos az igaz benne, és viszont. Pető sok labdát dob fel, sok sör kell a kibeszéléséhez, kész főnyeremény könyv!
Férfiöltözők szaga, síkosítónak pedig férfikönnyek – de semmi buzulás! Na, jó, csak egy pici. Jó szívvel idézzük meg a nagy Torrentét, mert szereplőink nem kis részét kölcsönözte ugyanattól a produkciós cégtől Pető is. Egyetlen dolgot nem tudsz meg a kötetből: a lesszabályt, de a hétköznapi Dzsungel könyvének minden más jogvonatkozása kiolvasható belőle, a csajozástól a frankhitelig.
Szóval, kedves kis tartalékok a kispadon! Pazar olvasnivaló ez (kevésbé) kicsiknek és nagyoknak, nőknek és férfiaknak egyaránt, fociismerettől függetlenül, mert egyszerre szól a nagybetűs és öregbetűs, kurzív és fattyúsoros életről, még ha azt legtöbbünknek kisbetűkkel is írják. Az öreg halász és a tenger és sok már mestermű ilyen még: egy bukás is lehet nagyszerű, az tehet nemessé, csak az számít, talpon maradsz-e, újra felállsz-e, ha a test, vagy a karrier megtörik is közben, ha stoplival szállnak is az arccsontba, vagy nyílt törést szerez, léket kap a lélek.
Végül egy kis személyes: amikor egyszer, jó pár éve egy társaságban ültünk mindketten vendégként, borokkal, még nem tudtam, nem csak egy újságíróval találkoztam, hanem – pedig Péter fiatalabb nálam – egy „nyugdíjas” futballbíróval. A szerző maga vonult le a pályáról, adta le a sípot, mikor ráeszmélt, már nem kerül fel a szakma csúcsára. Nemsokára a Népszabadság második embere lett – majd azt is kihúzták a feneke alól, szóval vannak még ilyen „ha földre kerülsz, szedj fel onnan valamit” téma a tarsolyában dögivel, de lehetetlen kitalálni mit ír meg a következő kötetének, lehet paródiakötet, novellák, bármi – pardon, jut eszembe az örömhír, ez a következő kötet a már nyomdában is van, aki követi a Page not found c. online cikksorozatot, melyet egy vitriolos tollú történész barátjával ír (s melynek posztjaiból képet kaphatsz ennek a kötetnek is a humoráról), szóval máris sejtheted, mit kérsz karácsonyra!
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)