 |
 |
 |
 |
Továbbra sem lesz itt szavaknak cséplése, legföljebb annyit dünnyögök el egyik-másikról, mint amit egy sör mellett szólnék róla korsóemelgetések közt – inkább hallgatok, mint mesélek. Egyre kevesebbeket érdekel, hát nem fecsérlem az időt írással, ahelyett is olvasok inkább - így persze végképp le- és elszoktatom a betévedőket. Meg aztán mókuskerékbe töri magát, aki blogolásba kezd. Hát most is csak pár szónyit fecsegek majd, mert a blogszféra még tartja magát, sikk még a buborékfújás, de a magukban motyogókra csak kínosan mosolyogva legyintenek, pedig mennyi is a valós különbség, ugye.
Hát, néma barátaim, itt vannak mindjárt a hónap legmarkosabb kötetei, Márai hetvenes évekbeli naplója: túlélte a nápolyi szegénykórházat a fekélyével, befejezte a Föld, föld!-et, és már főleg a halálra készül. Gőgje és keserűsége minden korábbinál erősebb, ő maga, szegény, annál gyengébb. Szívszorító, és egyre jobban megértem. (A teljes napló 1970–1973) Érdekes, hogy ő maga halála előtt alig pár évvel visszanézve a Garrenenket vallja fő művének, miközben a Zendülők mai szemmel kész manierizmus. Aztán itt egy minden eddiginél gyomorforgatóbb részletességgel írt első világháborús frontregény, ami mégis a béke kitörésétől indul, de millió csonk vonszolását halljuk, és millió hulla rothadását érezzük. Meg ahogy a fertő ellepi a túlélőket is, felemészti őket belülről, a hátország lesz az új front, és a veteránok sem dicsőülnek meg. (Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt).
Jobb visszarévedni a hőségtől hűdött, verejtéktől lucskos Róma megannyi kis oázisára (na, az előbbiekből melyik Márai szavajárása, szinte már védjegye?): vízköpőire és csordogáló, márványfős vízereire, az egyik márványmedencében még Néró aranyhalai vagy éppen selyemfiúi lubickoltak, a másikat századok óta vájja a márványt. Nem éppen zsebkönyv, de kellemes útitárs lehet. (Vizi Krisztina: Római vízcsobogás: 33 római szökőkút története) Róma egyébként mindenkiből a rosszat is kihozza, fellengzős lesz tőle minden író, Stendhaltól Brezáig és Erdődyig, mely persze nem akadályoz meg egy igazi írót abban, hogy nagyszerű olvasmányt hagyjon ránk (Stendhal: Séták Itáliában), míg a történész regényes munkája inkább csak tudálékosnak hat. (Márai napi olvasmánya, Goethe itáliai útinaplója még mindig várólistás nálam, de már nem sokáig, a legnagyobb „sótlan” bálvány valamiért még mindig nincs e-könyvben (az ócska pdf nálam nem számít annak), pedig rég meghalta magát – vagy ez a halhatatlanok sorsa, sosem jár le a 70 év? [Tocc!]
A Zabhegyező és a Rozsban a fogó egyaránt lenyűgöző – de ez jobbára Salinger érdeme, Barna Imre nem jobb műfordító Gyepesnél, sőt, ő az ötvenes években nagyobbat dobott, mint nekifutásból Barna, aki most olyan szlenget kreált, hogy a fal adja a másikat (Drótostót legyen az anyja, aki mindent ért, vagy akinek minden tetszik tőle). Egyébként mintha picit hosszabb is lenne az „új könyv”, lehet, hogy anno meg is húzták a kisregényt? Aki pedig már mindent ki-, el- és újraolvasott a jó öreg Jerome-tól, annak itt egy remek, friss „enciklopédia” róla magáról! (Shane Salerno – David Shields: Salinger)
Aki Györe Balázst olvas, a legmélyebb benső tárnákba ásó íróval tart, ő az, aki „nulla fantáziával” (ezt ő maga mondja magáról) fedez fel az élet és halál mezsgyéjéről olyasmiket, amit a legtöbb író csak kapargat – az egyiptomi írnokok halottas könyvei óta. Akit egyéb kihívások izgatnak, belekezdhet az irodalmi élet Buddhájaként trónoló Borges top százas listájába, mintegy csekkolva azt, megéri-e egyáltalán mint kihívás. Egyrészt úgy találtam, hogy (bár a százas listának csak kb. háromnegyedét firkálta össze halála előtt, azt is éveken át) csak kisebb része van meg magyarul, másrészt amibe szúrópróbaszerűen beleolvastam, hát az elég siralmas egy izé (Arnold Bennett: Élve eltemetve), szóval Borges kolléga respektje nálam most kissé megroppant. Ha a hiányzó pár tucat helyet közismert remekművekkel töltenénk fel, akkor is csak egy hasra ütéssel készülő bazári lista maradna.
E havi Lady Agatha-adagom szerény, sőt, csupán újraolvasni sikerült egy remekműnek éppen nem sorolható Tommy 'n' Tuppance-sztorit, a Sors-rejtekajtót – korábbi kiadása (A sors kapuja, ford. Vándor Judit, 1993) nem nyűgözött le, éppen locsi-fecsegését viseltem nehezen, most azonban mindezt humorossá oldotta az új fordítás (Barna Miklós, 2015), és bár az egész kaland-kém-krimitörténet egészen vértelen, a vége pedig összecsapott, ez az egész öregnénis fecsegése valamiképpen mégis szellemesre sikerült.
De ennyihez már egy rekesz sör is kevés lett volna. az örvény pedig némán visszakacsint.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)