[Gróf] Károlyi Istvánné Windisch-Graetz Mária Magdolna (1911-2004).. Feljegyzések és életképek
szerk. Nyizsnyánszki Anna Eszter, a német szövegeket ford. Nyizsnyánszki Ferenc
Szépmíves, 2017.
Egy pingvint terelő albínó puli az argentin homokdűnék közt (!) a vadakat terelő juhásznál is szürreálisabb egy fokkal, ugye? Na itt ez is megvan, annyi más fakó tablóképpel egyetemben, amit csak a 20. század produkálni képes volt, különösen azokról, akiket aztán a leginkább fejre állított: az arisztokratákról.
Mesélőnk a hazai Windisch-Graetzek Sárospatakon felnőtt leánya (a kiegyezés óta a birtokuk), a fóti gyermekváros Károlyi-kastélyának egykori grófnője, legalábbis itt éltek a Horthy-korban, itt nevelte fel gyermekeit. Na persze innen bonyolultabban kerültek a pampákig, mint a családi ezüst és porcelán, melyek rövidebb úton jutottak magánmancsokba és a közgyűjteményekbe, utóbbiakat, pontosabban, a családi ezüst maradékát, majd vitrinekben, arisztokrata nyugalommal meg is szemlélheti a Kádár-korban, mikor egy ízben hazalátogatnak, argentin útlevéllel.
A memoárfüzértől ne várjunk összefüggő, szerkesztett irodalmi szöveg-élményt, egy hoteligazgatóvá (s ezzel együtt szakáccsá, cukrásszá és házvezetőnővé) kényszerült grófnő jegyzetlapjai csupán, melyeket a családi fotóalbum képei köré kanyarított idősebb korában, hol német, hol magyar nyelven (plusz akad pár fogalmazvány Károlyi István gróftól is).
A kis Windischgrätz Mária sosem volt elkényeztetett grófkisasszony, együtt vadászott a férfiakkal – akár nagyvadra is –, nem ijedt meg a munkától és a kényelmetlen derékaljaktól, persze azért a szövegekben kiérezhető az (1945 után) erősen megváltozott életkörülmények feletti aggodalom… Pláne miután képet kapunk a Horthy-kori arisztokrácia mindennapjairól, az import tenyészállatoktól a luxus vadászházon át a vadászatokat kísérő lakomákig. Az ún. szociális érzékenység hangja is megpendül, halkan, bár inkább csak az emigrációbeli nadrágszíjmeghúzás váltja ki belőle: el-eltöpreng, hogy is élhettek a cselédek, miután hazamentek a kastélybeli szolgálatukból a falujukba… Ennél kissé morcosabb, amikor a kastélyaik 1945-ös kirablásáról mesél (amikor is saját embereik alig hagytak valamit a szovjet zabrálóknak).
Nem csak a Windischgrätz, és – férje oldaláról – a Károlyi-család életébe pillanthatunk be, de általában az egész korabeli magyar elitébe is (a vadászatokon néha feltűnik Horthy kormányzó is), de meglepő volt levonni azt a tanulságot, hogy az 1926-os (fél-állami) frankhamisítási botrány után hónapokig börtönben hűsölő papa (herceg Windischgrätz Lajos katonatiszt, a Wekerle-kormány tárca nélküli minisztere) miatt egyáltalán nem tűnt úgy, hogy az elit bármilyen mértékben is nem kívánatosnak tartotta volna a családot, akár csak egy eltartott kisujjkörömhegynyit is. Összezártak, csakúgy, mint amikor családi ékszereket dobtak piacra, hogy abból támogassák a frissen trónfosztott kis Habsburg Ottó svájci neveltetését.
Windisch-Graetz Mária Magdolna és Károlyi István (1930)
kép: librarius.hu
Kedvenc részletem az elegáns uraságok életéről az, hogy a vadászat hosszú, unalmas óráira (hiszen a felzavart vad el is kerülhette őket) egyesek könyvet vittek a szélfogóval és akár székekkel is kényelmessé tett lesállásba, akkori kifejezéssel: „standra”: „Andrássy Sándor és Keglevich Gyugyus* arról voltak híresek, hogy könyvet vittek ki a standra.” (p102.) (* „valamelyik Keglevich Gyula” – köszönet a tippért Bern Andrea történésznek)
Az emigráns magyar fehér puli pedig úgy terelget egy pingvint a latin-amerikai pampákon, hogy az eltévedt tengeri jószág megsebesült, ők pedig ápolták, egy másik emigráns család pulija pedig eljátszogatott vele – míg a pingvint le nem nyilazta egy stupid turista kölyök. Ezzel a jelenettel meg is érkeztünk a mába. („Daddy” és a grófnő már elhunytak, egy hagyatékot olvastunk, életük alkonyáról a fülszöveg ír pár szóban. Ők már fóti kriptájukban pihennek, legalábbis István, Mária sírhelye a kötetből, ha jól emlékszem, nem derült ki.)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)