Európa, 2013
magyar / kortárs / memoár
[négy "fekete"]
"…Kósa János Snukó elindul a grundról című regénye olvastán elhatároztam, hogy tanár leszek, és külvárosban fogok tanítani, munkásgyerekeket"
Egy roppant érzékeny sorsnapló, a 20. századunk szinte minden sorscsapását elviselő női lélek szenvedéstörténete ez – büszke, mindent vállaló önéletírás. Zsidó üldöztetés (az értelmiségi édesapa pusztulásba kergetett sorsa a nácik idején), majd a nem faji, de osztályalapú elnyomás minden tébolya.
Ő az az írónő egyébként, aki jobban esztergál bármelyik pasi írónál: mivel osztályidegenné minősítették, sokáig nem tanulhatott, így vasipari tanulónak ment. Többet forgácsolt a munkapadon fiatalon, mint Esterházy egész életében mások szövegein. Aztán a mozdonygyár színjátszócsoportjában ő volt a pályakezdő Latinovics egyik legelső partnere… (p114-)
Amiért ’45 előtt a papáját vették el tőle, ugyanazért ’45 után a Rákosi-ösztöndíjat: "nagyanyád virilista volt… Befurakodtál a munkásosztályba!" (p154.). Anyjával a nyomor és a nincstelenség partján egyensúlyoztak éveken át.
Nem mellékesen a lányból nővé érés szenvedésteli évei is ezek, az életben és a tisztességben maradás küszködései az anyja mellett, majd A Férfi oldalán – és persze itt is csalódás, majd egy még nagyobb (pocsék házasságba menekül egy rossz kapcsolatból) – és a végén az út, mely kiteljesíti az életét, az irodalom szeretete, sőt szerelme, az angol nyelvé, no meg a műfordításé. Meg ezek közös halmaza: nem akármilyen pletyik az irodalmi élethez, mikor hősnőnkre rámászni próbál Bartos Tibor…
"Egy napon Hargitai Karcsi megjelent a tanszéken Weöres Sándor verseskönyvével, a Medúzával. (…) Hirtelen megérezem, mi a vers." (p156-)
A címbeli Kedves egy rég bezárt presszó a Váci utcában, ahol a kedvesével találkozgatott Ágnes: egy ízben át akarta verni őket a pincér, még őket, a nincsteleneket is, és ezen a férfi annyira feldühödött, hogy tehetetlen dühében benne rejlett – kibonthatatlan zip file-ként – a korszak minden frusztrációja.
A memoár nem akarja megszépíteni az emlékeket, talán ezért innen a címválasztás. Semmi make up, de felejtés sem. Akárhány szimpla, mind édeske nélkül.
Az írónő versekkel kezdte, de életrajza szerint, első regénye kivételével valamennyi prózája önéletrajzi: "Közülük az első 1973-ban jelent meg (A tolmács), a legutóbbi pedig 2000-ben (Őrizetlenek)." Így olvasandó tehát még A chicagói változat és a Stációk is.
(1933-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)