Jared Cade: Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap
ford. Sipos Katalin
Európa, 2010.
[négy és fél halott tanú]
Élete éppen úgy alakult, mint regényei: minden a hübrisszel kezdődött... Agatha Müller kisasszony nővérével vetélkedve kezdett el írogatni - róla valószínűleg nem is tudnánk, ha nincs a húga, aki a nyakára nőtt. Madge-ről mára semmi érdemleges nem maradt fent (a neten legalábbis), Agatha nagyasszony viszont máig rendíthetetlen a krimi királynőjének trónján.
Életrajzaiban sokáig volt egy lyuk, amikor is (1926 decemberében) eltűnt a nyilvánosság elől másfél hétre - mégis vele volt tele a sajtó. Sokáig idegösszeomlásként kezelték az esetet, még a legfrissebb, online életrajzok közül is sok ezt hozza máig, de akadt egy lelkes rajongó, aki még olyanokat is megszólaltatott, akik eddig egyetlen médiának sem nyíltak meg, és most ő szépen összehívta a rajongókat egy nagy-nagy szalonban, és belekezdett...
(Vigyázat, spoiler!)
Hadd szóljon! Yes, We have No Bananas
Miközben kutyás rendőrök keresik, Agatha már a Harrogate-i luxusszállodában charlestonozik magában: éppen a Yes, We have No Bananas-t fújja a rezesbanda (Erről ez egyik zenész számolt be később.) Majd biliárdozik, rejtvényt fejt, a magával vitt kölcsönkönyvári könyveket olvassa, vagy maga is leül a zongorához, és több nyelven is dalokat énekel... És persze kiélvezi a gyógyfürdő lehetőségeit. Elég messze van attól az állapottól, amit még most, az eset után nyolc évtizeddel, netes cikkekben is idegösszeomlásnak neveznek...
Miközben egyre nagyobb erőkkel keresi őt a rendőrség. Néhányan felismerik, na nem mintha olyan híres lett volna, de baljós eltűnése után (kocsi az árokba borulva, hátrahagyott személyes tárgyak stb.) a lapokban címoldalra került. (Még csak közepesen ismert írónő, első könyve ekkor 6 éve jelent meg, igaz, egyik főműve, az Ackroyd-gyilkosság ez évben jelenik meg különböző lapokban, részletekben. De majd még ezért is kikap, mondván, nem illik így átverni az olvasót...) Szóval utólag többen bevallják, felismerték, de a kisváros az üdülni vágyókból él, és soha senkinek eszébe nem jut bárkit is zaklatni, holmi újságot nyomva a másik képébe... (Ahh, hát valóban létezett az a diszkrét Anglia, amit megjelenítenek a krimijeiből készült filmek...?)
Sógorának világosan megírta ugyan, hogy Yorkshire-be utazik, csak éppen a munkahelyére címezte, így az nem kapta meg időben. Ez is arra bizonyíték, hogy sem kétségbe esett, sem megtervezett eltűnésről nem volt szó, csak afféle félrevonulásról, a rejtélyt a véletlen szőtte bele a történetbe, amit kihasznált Agatha, vagy inkább: csak hagyta. A bújócskává váló kirándulásban Nan, régi kedves bizalmasa, sógornője segítette, pl. náluk töltötte az első éjszakát is.
Átverésről nem beszélhetünk tehát, mert nem annak indult (inkább férjének mutatta meg, hogy ő is ér valamit), de Agatha döntései is belejátszottak, hogy az eset médiahekké vált, nem is akármilyen sikerrel. Természetesen a 11 nap pénzt is hozott, az addig közepesen ismert írónő a sajtótól ingyen és országos hírverést kapott, persze hideget és meleget egyaránt, viszont az ezután megjelenő kötetei 3-4-szeres példányszámban jelentek meg. Mikor pár év múlva, a válása után nevet akar változtatni, a kiadója nem hagyja - a Christie név akkora már márkává vált.
Nem csak az 1926-27-es évre nem emlékszik vissza örömmel, de az ekkoriban írt könyveire sem: A titokzatos Négyes ill. a A titokzatos Kék Vonat sosem tartozott a szívesen felemlegetett művei közé. AC inkább elhallgatta az esetet, kerülte a témát, egész további életében egyetlenegyszer reagált a faggatózásokra, soha többet - memoárjaiban pedig egyszerűen átsiklik rajta. Pedig nem hagyták, hogy elfelejtse: a sajtóban nagyon sokáig kísérte őt a talány, és a cikkek hangneme - főleg eleinte - bizony inkább volt gyalázkodó, de legalábbis bántó, mint baráti. Mivel több ezer embert is mozgósítottak a keresésére, később kártérítést is követeltek rajta - nem mondom, hogy jogtalanul, hiszen míg ő a termál hotelből olvasta a róla szóló híreket, a rendőrségtől komoly erőket kötött le az ügy. A sajtó gúnyolódása egy évekig tartó játékot szült az eset nyomán: egy bizonyos illetőt kerestetett a lap, aki aztán készpénzben fizetett annak, aki ennek nyomán felismerte őt... ("Mr. Lobby Ludd")
A hírekben megemlített amnéziát csak fedősztorinak találták ki a sajtó számára. (Akárcsak a leghíresebb, AC-nek nyilvánított mondást ("Mit szeret a régész a feleségében..." - ezért AC egyenes mérges volt, marhaságnak találta.) Ez persze idővel tarthatatlanná vált, ám férje ragaszkodott hozzá a nyilvánosság előtt, aki ezzel nem egyszer meg is alázta magát. Agatha, talán mondhatjuk, még meggondolatlanabb volt: az esetet követően, az elhúzódó válás során ő is kitartott az amnézia mellett, sőt a magyarázatba a skizofréniát is belekeverte, ami már pszichológiailag nonszensz, ekkor persze ezért is megkapta a magáét a sajtótól.
Ám minden bizonyíték cáfolja az amnézia lehetőségét. Sőt, nagyon is magánál volt, inkább olyan apró talányok maradtak csak, hogy pl. keserűségében, zaklatottságában, netán cinikusan használta férje szeretőjének nevét (Mrs. Neele) a szállodai bejelentőlapon...
Agatha egyik kedves barátnőjének régész volt a férje, velük jutott el a Közel-Keletre, Irakba is. A 39 éves írónő 1930-ban az ókori Ur város ásatásán ismeri meg a 25 éves Max Mallowant, aki az említett régész asszisztense volt. A következő évben már férj és felesség voltak.
(pár évtizeddel később...)
Hogy ő írta a Mary Westmacott néven megjelent (nem krimi)regényeket, az akarata ellenére derült ki még életében, egy számlából, amire rosszkor nézett rá egy újságíró: A. Miller leánykori néven utalta neki amerikai kiadója a honort ezekért az inkább lélektani, önéletrajzi regényekért.
Nem írhatok meg minden kapcsolatot, amit Cade az életrajz és az életmű között felfedezett, tessék megszerezni a könyvet, ott a helye minden Christie-rajongó polcán!
Még macskásoknak is ajánlom, bár Agatha kutyás volt, élete lvégén egjobb barátai a kutyái voltak, mind közül a legszeretettebbnek könyvet is ajánlott: "Peter" A néma tanú c. kötet elején egy drótszőrű terrier...
*
Két rokon könyv:
Összesküvések könyve – Paranoid történelemből:
Francois Riviére: Az Agatha Christie-rejtély, p203-tól,
és
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)