Börge Hellström – Anders Roslund: Három másodperc
[Tre Sekunder, 2009] ford. Moldova Júlia
Animus, 2011.
[három és fél "B-terv"]
Kissé vontatott, mint mostanában minden tégla nagyságú skandi krimi, sok önismétléssel, szájbarágósan – miközben maga a történet nagyszerű, nem véletlenül filmesítik meg.
A dráma abban áll mindjárt az elején, hogy a beépített zsaru (eleinte annak tűnik – majd kiderül: egy jó útra tért díler) szeme láttára lőnek le saját emberei egy másik beépített embert, és ő mit sem tehet.
Ez zajlik kb 80 oldalon át, mindenki elmondja ugyanazt a maga nézőpontjából, a főszereplők többször is. Már az elején bemutatja a szerzőpáros, milyen mély anesztezilógiai ismeretekkel bírnak (bizony, bealhatsz tőle), kissé kevesebbet a regényírás technikájából, de a hiányzó részt a bűnözés világából szerzett ismereteikkel pótolják (szerzőink egyike börtönviselt). Az unalmassá tett első 100 oldalt azzal dobják fel, hogy maffiózóink eldöntik, kábítószereikkel a svéd börtönöket is meghódítják, itt háromszoros áron is teríthetnek, és ezzel éppen beépített emberünket bízzák meg. Minden túldramatizálnak, mindent halálesetet háromszor körberágnak, hogy hú de borzasztó, de könyörgöm, aki belekezd ebbe a könyvbe, mégse a Thomas, a gőzmozdonyra számít...
"Az asztal alatt, a szőnyegen elterülő nagy, sötét foltra meredt. Az élet szivárgott itt el."
(p85.)
Már az is gyanús volt, hogy hősünk egy este kis olajat önt a tészta főzővizébe, ami amatörizmus, ezek után hogy higgyek el bármit pl. a patológiai vagy a kriminalisztikai esetek részletezésekor? Még azt a gagyiságot sem hagyják ki, hogy úgy teszik szimpatikusan egyszerűvé, emberközelivé az egyik nyomozót, hogy megtudjuk, annyira technikai analfabéta, még egy CD lemez elolvasásához sem ért... Könyörgöm, kinek készült ez a krimi? A svéd hospice hálózat lakóinak?!
Az újabb bonyodalom az lesz, hogy hősünk, Piet annyira titkos állományba van véve, hogy a mezei rendőrség, még a kopók sem tudják róla, hogy ügynök, és túl komolyan nyomoznak utána. Itt kivételesen nem elaltat, hanem felébreszt, annyira marhaság következik: Pietet, akit zseniálisan beépítettek a drogmaffia legfelső köreibe, egy okoskodó államtitkár előtt a már említett, lebukott kis besúgó halála miatt fenyítik meg, és éppen hogy le nem fújják az akciót. Egyszerűbben: egy kis halacska elvesztése miatt (jaj, meghalt egy ember!) beáldoznák őt, aki kész az egész hálózat leleplezésére. Nonszensz, a szervezett bűnözés elleni harc nem így működik, a szerzők részéről ez merő okoskodás. Csak hogy teljenek a fejezetek.
Szerencsére az első harmad végér felpörög a sztori, Piet a terv szerint börtönbe vonul egy időre, ha ez benne lesz a filmben, akkor itt tuti elcsöndesül kis időre a plázamozi, abbahagyják a rágcsálást és még a szomszédos dekoltázsokba merülő szemek is a vászonra feszülnek majd: kemény jelenetek ezek.
Piet, ahogy a drogmaffia megkívánja tőle, és ahogy a titkosszolgálat ezt végigstatisztálja, a börtönben kiépíti saját droghálózatát, ám „odafent”, az irodakukacok felső vezetői szintjén, csak mert a mezei rendőrség egy öreg, hírhedten kitartó kopója a sarkában van, leveszik róla a kezüket, „elégetik”, ahogy a szakzsargon szól, és kiadják őt a börtönbeli ellenségeinek. Újabb szakmai nonszensz, a való életben ilyenkor a nyomozó kap egy telefont felülről, és leáll. Kétségbeejtően szegényes írói fantázia ez.
A regény egyik legérdekesebb része, ahogy becsempészik a kábszert a börtönbe, sőt egyenesen az igazgató irodájába: hősünk bimbós állapotban beszerez egy rakomány tulipánt (az amfetaminnak épp olyan illata van), felmelegített sütőbe teszi, ahol kinyílnak a bimbók, ő óvszerben pár grammnyit elrejt mindegyikben, majd mélyhűtőbe teszi, ahol visszazáródnak a szirmok. A csokrokat azután elküldi a börtönigazgatónak egy, a börtönnel dolgoztató cég nevében, ő pedig simán hozzájuk fér, amikor pár nap múlva, némi hátszéllel, takarító lesz és bejárása az irodákba, ahol majd kiszedi az árut az éppen nyíló virágfejekből. Val'szeg ez egy régóta kiderült skandi börtönturpisság, ajánlom a hazai BV-sek figyelmébe, ide még talán nem ért el.
Piet persze egy elpusztíthatatlan figura, megvan a magához való esze, és mindig résen van, elejétől fogva nem bízott tartótisztjében, pláne annak főnökeiben, ezért menekül meg. A börtönben nem bízza el magát, meg is menekül az rájuk szabadított gyilkosoktól, magánzárkába kéri magáét, míg odafent alig várják hogy kicsinálják őt a bedühödött rabok – a spiclivel hamar elbánnak arrafelé.
"Furcsa érzés volt: tudni, hogy a golyó úton van, és még három másodperce maradt."
(p396.)
Ám ahogy a történet csúcspontjához, a börtönbeli túszdrámához érünk, úgy lesz végleg elviselhetetlen az írói manír, a rengeteg önismétlés, a didaktikusság, amit csak fűszerez a rendőri vezetés hisztériája – újabb teljességgel hiteltelen részek. Az a jelenet pedig, hogy a rendőrség állományéban nincs megfelelő mesterlövész, és egy katonát mennyire kacifántos úton-módon szerződtetnek le az akció erejéig, az alighanem még a legbárgyúbb olvasónál is kiveri a biztosítékot. Ám még mindig lesz lejjebb: a börtönbeli túszdráma „megoldására” felkért profi mesterlövész azon kezd filózni, nem is számított rá, hogy élő célpontja lesz, mert egész más lőszert hozott volna...
Ész megáll, az olvasó töményért megy, hogy bírja ezt a kriminek álcázott Thomas a megveszett gőzmozdonyt. Ezekkel a toporgásokkal hosszú fejezeteket írtak tele szerzőink. Mintha mi olvasók, életfogytra lennénk ítélve az ő könyvükkel... Persze e sok bénázástól eltekintve az egész roppant feszes dráma, csak a szerzők elájultak maguktól - vagy mintha a sztori vázlatának kitalálói egészen más agybeli képességekkel bírtak volna, mint a szövegpanelt gyártó kivitelezők...
A történetben sokféle fasz alak masírozik elénk, kezdve a rendőri felső vezetéstől a szaktárca szintjéig, de egy kitűnik köztük, a derék csinovnyik börtönparancsnok, aki a végére úgy megkattan, hogy kisollóval vágja kockákra az uniformisát. Aztán jön az eddig szánalmasan monoton öreg kopó, aki előbb a fafej nyomozót játssza (felháborítja a tény, hogy vannak titkiak a titkosszolgálatoknak, igazán szánalmas jelenetek), ám később megtáltosodik, a túszakció levezénylőjeként ő lesz a másik Talpig Férfi, Piet mellett természetesen.
Egy nagyvonalú "olvasási stratégiával" persze elfeledkezhetünk ezekről a kátyúkról száguldás közben, mégis, ez a bizonyos 3/4-re értékelés nem értelmezhető "négy alá"-ként, ez most inkább csak "közepes fölé". A "legjobb svéd krimi" díja 2009-ben pedig... hát csöppet túlzás. A dolgok értékét csak lassan követi az áruk - a világgazdaságban túltermelés esetén hamarosan esik az ár, ez vár szerintem idehaza a felfuttatott skandináv krimikre is - egyre több példány kerülhet a közeljövőben antikváriumokba. Az olvasók előbb-utóbb ki fognak ábrándulni ebből a túlhájpolt Animus-sorozatból.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)