"Én eleinte féltem, hogy majd úgy bánnak velem, mint egy ronggyal, mindenhol ilyeneket olvasni. De aztán rájöttem, hogy csak azzal bánnak úgy, aki úgy is érzi magát, és hagyja, hogy kihasználják. Pedig ez csak egy szolgáltatás, amit pénzért nyújtunk. Senki sem használ ki senkit. Nyilván az utcán teljesen más, meg azoknak is, akiket belekényszerítenek. De bennünket senki sem kényszerített, ez a saját döntésünk. Az elején voltak erkölcsi dilemmáim, de ma már nincsenek. Minden engem igazol."
Azzal ez elvárással fogtam bele, hogy igazi riport lesz örömlányokkal, akik kényszerből vállalták ezt a nem könnyű munkát, és akik néha elpirulnak majd, ha anyuci kislánya arról beszél éppen, hogyan hajítják be őket naphosszat gruppenekbe Svájcban, hogy egy hét alatt félmilliókat tehessenek félre, de csak mellébeszélést, pics csipogást kap az olvasó, igen trehány stílusban, főleg, ahogy közeledünk a vézna kötet vége felé, kezd teljesen tré lenni a magyarja.
A négy lány történetének alapja lehet hogy valós, de vagy a szerzők vizezték fel, mint a kupikban a kurvák italát, vagy maguk az előzetes riportok voltak eleve felszínesek. Nem jön a szájukra a szó, hiába vesznek a szájukba egy egész légiót naponta.
Azt ugyan jól megtudjuk, amit eleve sejtünk, hogy micsoda késztetés a pénzhiány, milyen nehéz a család (szülők, partner vagy éppen iskolatársak) elől eltitkolni (bár a partnerek jobbára tudnak róla, de ez még nehezebb ügy), szóval szociográfiának nem is utolsó, megkaparja a felszínt. De hiába beszélnek a lányok könnyedén gangbangről, franciázásról, valahogy hiteltelen, nem segít elképzelnünk, pláne átéreznünk, milyen napi és múlhatatlan sokk lehet az, ha a reggeli kávéd és a pasid hazaérkezése közt vagy éppen az esti (levelező) iskola utolsó órája után napi 4-6-8 órában a (bár frissen zuhanyozott, de) vadidegen férfiakat veszel a szádba.
Ez a négy – csak keresztnévvel szereplő – lány elmeséli ugyan, hogy elpirul a család előtt, ha a munkáról kérdezik, de simán felülemelkednek a traumatikus lényegen, és nem látnánk, hogy foglalkoztatná őket a kurvaság maga, az állapot, amibe kerültek, többet örülnek annak, hogy de hát ők örömöt adhatnak, mint hogy mi lett belőlük, mellébeszélés folyik, amit mélyriportnak akarnak eladni nekünk. Szóval vagy műanyag kirakatbábukat interjúzott meg a szerzőpáros, vagy ki sem mentek terepre, és két nevetgélős csetelés közt „megírták” ez a valamit, majd ők csodálkoztak leginkább, hogy könyv lett belőle. (És éppen e csekély hitelesség miatt nem is viccelődnék azzal - pedig de megdobta volna az eladásokat! -, hogy szakmai kihívásként netán maguk is belekóstoltak volna az iparba. Akkor talán tényleg megérintene a szöveg.)
Nem szoktam Havas Henriket dicsérni, sőt, de ennek a médiastricinek a Kurvaélet című riportkötete (az övé vagy netán négerkedő diákjaié? mindegy) nagyságrendekkel hitelesebbnek tűnik. Lehet, hogy ő sem mozdult ki a foteljéből, de legalább jobban ír kicsit. Mélyebb vízekre vágyóknak meg itt lesz még az Olja is, Robert Yugovichtól, stb.:
Coming soon:
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)