Károlyi Amy: Szegezzetek a földhöz csillagokEgyetemi Nyomda, 1947.
magyar / vers
[négy kilazult csillagcsavar az égboltozaton]
Nappal próza az almafa.
Mellette barack, mandulák.
De éjjel, - éjjel ciprusfákká változnak a fák.(Éjjel, részlet)
"...ez a legelső levél, amit Sándor valaha írt Amyhoz. Ezt a hagyatékban találtam, Illés Árpád soraihoz van hozzáfűzve. Károlyi Amy 1939-ben a Magyar Csillagban jelent meg először, és Illés Árpád ott fedezte föl, és mivel úgy érezte, rendkívül közel áll hozzá a költészete, megpróbálta a címét megszerezni, írt neki, és megkérte, hogy küldje el a verseit. A költeményeket meg is kapta Illés Árpád, és mivel éppen akkor Csöngén volt, megmutatta őket Weöres Sándornak, aki a levélhez, amit Illés Árpád írt Amykának, a következőket fűzte hozzá:
„Kedves Nyári sors! Engedje meg, hogy a megszólítás nehézségét egyik szép verscímével kerüljem ki. Árpi barátom olyan szíves volt, és a Maga verseit megmutatta nekem. Nagyon tetszenek, mert nemcsak szépek, hanem talajra épülők. Igen tetszik, ahogyan a bútorokból felidézi az erdőt és annak kényes, boldog madarait, és ahogy megmutatja a tárgyak honvágyát. Ma csak néhány költőnő tud ennyire a lét mélységeihez, az igazi valósághoz férkőzni, a férfi költők elkárhoznak az artisztikumok útvesztőiben, vagy még rosszabb esetben a napi politika büdösségében. Vigyázzon a tehetségére, el ne nyeljék a napi gondok, a polgáriasság, a polgárias könnyedség, a cukorból készült álerkölcstelenség. Legyen masszív, mint egy aranyból készült papnő.”
(Steinert Ágota, in: Legenda Károlyi Amyról - kortarsonline.hu)
Valóban a természetbe kiköltőző versei ezek, modernül szólván: ökológiai nyelvezetű, és talán nem tévedés az újholdasok közé sorolni (utánanéztem: tényleg nem). Új táj-, sőt (egy másik költővel szólván) újmódi pásztorköltészet ez, természeti képekkel fest le mindent, talán mert a negyvenes évek bármelyik felében nem volt hova máshova menekülni.
Csillagok és füves rét, ezek fénye és selyme rámázzák be ezt a kötetet, giccs nélkül világot magába ölelős versek ezek szinte mind, mert azért az alig 39 oldalba pár játékos darab, valamint egy komolyabb léptékű Rilke-tisztelgés is belefér.
Zenéje olykor „erdőzsongás”, versmértéke ööö versléptéke „lepkeláb” (Pázsiton), de máskor – ezek talán még a háborús években formálódtak - „gyanta helyett vér jön a fákból” (Nem akarnak).
Az égben még mindig bál van, írja Dezső után szabadon - vagy inkább áll a bál, de nem poénra hegyezi a verseit Amy asszony, hanem tündérujjal ráncba szedett báli ruhába öltözteti (Körtánc). De az égi bálteremből szívesebben szaladgálna a fűben meztélláb:
A dombok szelíd, kerek asszonymellek
- így kezdődik az Öreghegyen, s a vége:
Parasztszekérről parasztlegény
– ökrök mögűl – kacsint reám.
S én sajnálom, hogy cipő van rajtam,
s nem vagyok én is parasztleány.
Nem is természeti képpel festi le az emberi léptékű világot, hanem épp fordítva:
E roppant szorítástól megropogva
fekszenek rajtunk hegyek, városok,
s mi feszülünk alattuk elveszetten,
mint férfisúly alatt az asszonyok.
(Ölelés)
Weöres a tárgyak honvágyát említi fent, s tényleg:
Honvágy
Olykor megmozdulnak a tárgyak,
asztalok, székek, szekrények, ágyak.
S ha felnyögnek éjjel:
kint szél hajlítja az ágat.
Megunták már a sorsot,
mit asztalos ácsolt,
vasöntő öntött,
fazekas égetett.
A formát, türelmet, rendet, –
és haza vágynak.
És nemcsak ők:
a pálma Afrikába,
a selyemkendő a fába,
és rémeink egy élő, lüktető,
vadállat szemű, téli éjszakába.
Íróasztal a tölgybe,
virágcsokor a völgybe,
és porcelán és rézkilincs
és vaskályha és ezüsttál
vissza, vissza a földbe!
Legszebb természeti képsora, szinte már akt róla, a nyárról A másik asszony c. verse:
Mintha valaki rám nevetne, -
oldalról ért a napsugár.
S hogy odanézek, visszanéz:
ő volt a smaragd-szemű nyár.
Jól megnéztem, a bőre zöld
és feldobog, akár a gyík,
mosolyában egy cseppnyi vér
még tűzkorából benn lakik.
Jól megnéztem, ő is asszony,
virágfejű és tüske-friss,
a hangja – milyen is a hangja? -
énekel, mikor hallgat is.
Mezítláb jött a hosszu úton
és virágporos sarka fáradt.
Lehever, s - mint kedves a kedvest, -
magához öleli a tájat.
Ruhája illat, szélcibált,
összekuszálva zöld haja,
a rég szagával megtelik,
mint teliholddal az éjszaka.
És kölcsön adta mosolyát,
ajkamon hordom mostan is,
rajtam van nappal, éjszaka,
énekel, mikor hallgat is.
A tavaszi zsongás nem csupán önfeledt örömzene, hátára fordult katica lábkalimpálása, Amynál már maga a tavasz is az elmúlásba öltözik, hervad, pedig ugye a klisékben az csak a pirospozsgás nyár előjátéka, petting a rügyekkel (pardon). Egyik legpengébb verse talán éppen ezt disszonanciát ragadja meg – benne lehet a koalíciós évek zsákutcája, de benne lehetnek a (más szerelmes versekben is megbúvó) viszályok utórengései:
A nyár keze
A ravatalon ezeregy szirom, -
tegnap megannyi menyasszonyvirág.
Körülöttünk kandeláberek,
gyantát csöppentő vadgesztenyefák.
Az egyszerszépek tömjénillata
füvek jaj-ával keveredik.
Pettyes tojásból búvó madarak
a május gyászát elcsiripelik.
Hogy nincs kegyelem. Nem tarthat tovább,
mint néhány kék mennyboltú éjjelig.
S a nyárnak árnyas zöld kesztyűs kezét
a holt tavasznak zöld szívére teszik.
És a végére, mert bár még nyújthatnám, ez csak egy kedvcsináló poszt, egy szintén játékos, de disszonáns darab:
Szemüveggel
Nektek nagyobbak a betük,
a felhők és a fények.
Én mindent kicsinyítve, elbecézve nézek.
Foszló sugarú tájat,
mosódott arcu embert,
tünő csillagot kéken,
üvegfolt vetít elém.
Én a világot szemüveggel nézem.
Nekem kisebb a hold,
a vajaskifli, tányér,
finomabbak a kezek,
vékonyabbak az ujjak, -
s rövidebb a kar, mely gondolatban átér.
Weöres és Károlyi Amy 1909-2003
(via)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)