avagy amikor Adrian Mole-t Pandora a Downing Street 10-ből kéri fel udvari krónikásnak
[The Ghost, 2007]
Carthaphilus, 2010
ford. Vizi Katalin
[öt átírt életrajz]
(Vigyázat, spoiler!)
Sohasem gondoltam volna, hogy így lenyűgöz egy olyan könyv, aminek A./ már láttam a filmes változatát, B./ és azon is inkább csak fintorogtam, talán csak az operatőri munka, a helyszín, a tájképek tetszettek, C./ és úgy tetszett a könyv és nem tetszett a film, hogy a forgatókönyv szolgaian követi a regényt...
Harris krimije még a mozi után is végig kikövetelte tőlem a feszült figyelmet, pedig minden lényeges eseményt előre tudtam már. Alapszabály, hogy megfilmesített könyvnél előbb kell olvasni, aztán moziba menni, most véletlen alakult így az életem, de rájöttem valamire: igazán jó íróknál – pláne ha elbaltázzák a filmet – a sorrend nem is olyan fontos, még megmenthető az élmény.
-Okés, találós kérdés. Nevezze meg Adam Lang bármely olyan miniszterelnökként hozott döntését, amely nem az Amerikai Egyesült Állmok érdekét szolgálta!
Csendben voltam.
Mint már mindenki tudhatja, Adam Lang karaktere = Tony Blair volt brit miniszterelnök, aki minden képzeletetet meghaladó amerikabarát szervilizmusával írta be magát a történelembe. De ennek kihangsúlyázásában a két szerző: az író és a rendező nagyon másképpen járt el. Harrisnál egy okosan és elegánsan elrejtett szál, Polanski ennek elegáns elrejtésére khm, kevéssé ügyelt... (Miután Blair - fimoman szólva - odaadó külpolitikája csak a vakoknak nem szúrta a szemét, Polanski nekifutásból az USA sípcsontjára mért büntetője inkább komikus hatást vált ki az emberben.)
A 007-es ezúttal mint Tony Blair... vagy majdnem.
Polanski talán egyetlen jó húzása az volt, hogy a házas miniszterelnök titkos viszonyára azzal utalt, hogy a Szex és New York legordasabb ribancát kérte fel a kabinetiroda vezetőjének szerepére... Neki köszönhetően azonnal mindenkinek elkezd felkúszni az arcára a kaján vigyor. A first lady és a mindig aktákkal lejtő főnéni viszálya amúgy élvezetes majdnemhajtépéseket produkál, könyvben, filmben egyaránt.
Harris politikai krimije igényes, jól szerkesztett, erős sodrású regény, éppen kellő mértékben humoros, ehhez képest Polanski – szerte-széjjel dicsért – thrillere egy esetlen próbálkozás, a regényből baltával faragott, egyszerre szolgaian hű s közben sematikussá aszalt, másrészt Amerika-ellenességre kihegyezett értelmetlen rugdosódás. (Értjük, de talán nem lehet olyan szörnyű az európai kényszerpihenő.)
(update - Azért meg kel jegyeznem, Polanski mentségére: akárhányszor megy tévében, megnézem, mert lenyűgözően szép a film képi világa és színészi játéka. Vagyis nem is rossz film, na.)
Az eredeti címről annyit, hogy magyarul természetesen adódott a szellemíró szó, de az angol ghost ennél itt sokkal több: anélkül, hogy előre rohannánk, a szellem egészen másra -is - utal, a háttérben mozgó és mozgató erőkre, egy nagy bábjátékosra...
árnyak, párban
Saját címválasztásomban szándékosan komolytalankodtam, a szerző sem veszi magát hótkomolyan, erre utal pl., hogy a szuperhekus testőrök egyike Harry Pottert olvas szolgálat közben. És azért is, mert a könyvbéli nyomozónk - életrajzírónk - akaratlanul, a történésekbe belekeveredve kerül magánynyomozó szerepbe, eléggé esetlen, éppen erről a lúzerségről ugtott be nekem Adrian Mole (persze már felnőtt) alakja, s akit szintén egy véletlenszerűen vékony szál köt össze a politikával: egykori szerelme, Pandora ugye politikus lesz, Adrian meg természetesen elkezd álmodozni, de csak a környezetvédelmi hivatallal bonyolódik levelezésbe a sztrádákon átvonuló békák ügyében (ha jól rémlik).
és csak a kontraszt kedvéért...
A filmben egy hőstípus, egy exJedi kapta a tollnok szerepét, ezért óhatatlanul is hőskarakter formálódik a mozinézők fejében, pedig „hősünk” tényleg sokkal inkább csak Adrian Mole. Nem keresi, csak utoléri a baj. Balektipus. A filmben sikeres „szellemíró”, a könyvben viszont lassan megtudjuk, semmi sem úgy van, aminek látszik.
Nevesincs hősünk – tényleg, csak egy keresztnevet kap az írótól – persze szimpatikus, de elég ügyefogyott figura, tulajdonképpen, minden róla szóló mondatot szenvedő módban kellene megfogalmazni. Semmit sem irányít, ha jól odafigyelünk, mindig csak a sodrás közepén evickél.
Polanskinál csak egy szemét politikus
Polanski, mit írtam, egyszerre hű a szöveghez, amikor baltával belefaragta a filmes másfél órába, még annyit sem írtak át a forgatókönyvben, hogy botcsinálta kopónk az első este a szállóban mit eszik vacsorára - miközben a legdrámaibb részek mentek a forgácsba: pl. amikor Lang, az exkormányfő leszállni készül a magánrepülőről, az bizony katartikus, ólomsúlyú egy perc, Lang itt ráébred, hogy utolsó színpadi alakítására készülhet, a filmben csak felsorakozik, mint gyanútlan vágómarha a tagló előtt. Polanski, mivel ez nem illett otrombán politizáló teóriájába, egyszerűen kihagyta.
A másik kulcsjelenet igazán Harry Potterbe illő: az egyik szellem felismeri a másikat... Hősünkben a könyvbemutatón - ahol ő csak árnyék, hiszen óvatosságból még lábjegyzetben sem szerepel a saját kötetében -, minden átértékelődik egy szempillantás alatt, a nagy gazember, jé, csak báb volt, egy kesztyűbáb, amiben egy jól ismert kéz mutatott néha fityiszt, máskor meg ugyanez a kéz szorult ökölbe... Dehogy volt Lang CIA-s, illetve dehogy ő volt az... Vissza gyorsan Cambridge-be, ahol kezdte a pályáját Lang, kik is szerepeltek még azokon a régi fotókon? Mely hazugságok lényegtelen és mely mellékmondatok rejtenek titkokat?!
..és amikor minden összeáll
No persze ez a felismerés sem maradhat következmények nélkül...
Szót ejtettem a szerző mértéktartó humoráról: valóban sosem viszi túlzásba, pedig lehetne egy Chandler is, de így nem röhögjük szét a feszültséget. Egy fricskát azért hagytak a könyv legvégére: a fülszövegben olvashatjuk, Harris is Cambridge-ben töltötte a diákéveit...
![olvastam még [201711]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/b9d2b282316ed0fcfc96f2cc3c446dfa_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)