Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány
Budapest, 2019., 156 oldal · keménytáblás
Légnyomásos történetírás
A Nagy háború, vallom, az emberiség legnagyobb traumája volt. Most joggal vetheted közbe, de hát a második… igen, minden számszerűen mérhető összevetésben embertelenebbé vált a 2. vh, de akkorra a világot már egy erősen traumatizált emberiség dúlta tovább.
A baj csak az, hogy ezt a traumatizáltságot épp az ilyesfajta indulatos, demagóg, propagantisztikus könyvek is csak tovább örökítik, pedig 100 év távlatából csak higgadtan el kéne mesélnie, miként nőtt ki több tízmillió hulla egy osztrák főherceg lelövéséből. Szóval a higgadt mese elmarad, kapunk helyette előre csócsált véleményeket a század rossz- és jófiúiról, s ha épp latolgatni kell, a tényszerűség vagy a nemzeti pátosz maradjon-e meg egy mondaton belül… már sejthetjük, melyik győz a másik felett.
Csapjunk a lecsóba: „Churchill … egész életében, így mindhárom világháborúban háborús héja volt” (p30., 6. lábj.) Hmm, ezt a „három világháborút” tekintsük netán nyomdahibának? vagy inkább egy eszelős túlgondolt gondolatnak? Röpke guglizás: nem nyomdahiba. De akkor mi is? Schmidt fejében valamikor volt/épp zajlik egy 3. vh. is, és lehet, hogy még nem is ért véget? Mindenesetre a győztes mindig ugyanaz: az álnok Nyugat, mi pedig mindegyikben a vesztes oldalán landoltunk. A kötetzáró fejezetben végül kimagyarázza ezt a 3 világháború-dolgot: a folyamat 3. szakasza volt, írja, a hidegháború. Mondjuk úgy hülyeség ez a 3 db világháború, ahogy van: a hidegháború lényege volt, hogy csak egy-egy régióban és csak néha csapott össze a két pólus. És hát az Európát a náciktól megmentő Ch.-t nem héjáznám le. (Amivel máris elkezdődött az olvasó trenírozása.) Más apróságokat is felhegyeztem, de szinte szégyenlem megemlíteni ezeket: pl. a kötetcímben 1918–1923 az időhatár, míg a kiállítás címe, melyből a kötet fotói származnak, 1914–1922 alcímet viseli… De nem ez fogja összezavarni az avatatlan olvasót. (Másik apróság, szintén mindjárt a kötet elején valahol, a tankokról egy félreérhető – befejezetlen – mondat arról, mintha már ekkor (1. vh.) is fontos szerepük lett volna a hadviselésben.
A csócsálás művészete
A „harag és részrehajlás nélkül” maszlagát simán elveti (önmagának ezt úgy magyarázza, hogy csak ellensúlyozza amazok propagandáját. Feltűnően drukkol a németeknek – miközben nyíltan illiberális baszdüh ellenszenvvel visel Franciaország és még inkább az USA iránt. (Ráadásul kiemelt szövegrészben: „A modern totalitarizmus számos eleme … a wilsoni Amerikában jelent meg először” (p47.), majd máshol: „A világ vezetőjének szerepétől megrészegült Wilson…” (p52.) Néha értelmezhetetlenek a vastag betűs kiemelések, mind tartalmilag, mind stilárisan: így pl. 1917-ben „a németekből kifogyott a szusz” (sic!) Ez nem történelemkönyv, ez esti mese. Vagy: „Istentelen bolsevikok kaparintották kezükbe Oroszországot…” (p30.) Persze, esszé, mint az alcím is hirdeti, a legszabadabb műfaj, na de akkor is. Verbális petárdázás ez, akárhonnan nézzük.
Elegye a kiállítási katalógusszövegnek (zanzásít) és az ún. népszerűsítő történettudománynak (sztorizik), erős pamlet- és vitairat-beütésekkel (megrágja helyetted: csócsál). A lábjegyzetekben és a kötet végén számos olvasnivalót ajánl, de a hivatkozások épp akkor hiányoznak, amikor idézőjel nélkül mond valami sarkosat, pl. amikor az ENSZ ill. a Népszövetség kudarctörténetének ecsetelésekor így fogalmaz: „kortársak szerint nem volt más, mint perverz keveredése a korszerűtlenséggel” , stb.: a „kortársak szerint” megért volna egy utalót – a perverz meg egy lektort. Szóval szájba rágja, amit felismernie kéne az olvasónak. S nem csak didaktikus, de erősen ideologikus is. Ezt fel is vállalja: az egész 20. századi történelmet ezzel magyarázza – Breszt-Litovszktól kezdve, ideológiák harcának, amiben persze van is (rész)igazság.
Nem csak utáltak ott minket: inkább nem is érdekeltük őket: ez van
Felsorolja, kik gyűlölték Magyarországot a párizsi békekonferencia népes stábjából – ráadásul nem is említi a legnagyobb magyarfalót (nem, nem is Clemenceau volt az, hanem külügyminisztere, Stephen Pichon). Sajnos az kell mondanom (és most higgadtabb történészkollégái szavait tolmácsolom, akik politikusi fenekek helyett inkább levéltárakat bújnak), hogy bele kell törődnünk: nem pár alaknak a magyarság iránti bosszúvágya okozta Trianont, hanem éppen hogy az ország iránti közöny. Annyira sokadik szempont volt a „világrendezés” során a magyar érdek, annyira a „tornasor végén” álltunk a szétesett monarchia süllyedő maradványaként, hogy nem kellett hozzá személyes indíték. És nincs szükségünk az üldöztetés hamis tudatára sem, eléggé elvakít az ilyesmi.
Kétségbevonhatatlan érdeme, hogy kihangsúlyoz (néha indulatosan) olyan eseményeket, melyek nem elég közismertek, pl. hogy a Németországot még a fegyverletétel után is közel egy évig blokád alatt tartották. És az emiatt éhen halt kb. egymillió német civilt nem szokták felróni a felelősöknek, köztük Churchillnek, vagy épp a későbbi elnöknek, Hoovernek, aki ekkoriban az USA európai élelmiszersegélyeit intézte. Azt viszont nem lehet elégszer felsorolni, hogy a háborút követő világrendezés során elkövetett hibák – nevezhetők nyugodtan igazságtalanságoknak vagy akár történelmi bűnöknek is – az origója az ezután következő káosznak és tragédiáknak (diktatúrák, 2. vh.), és ő ezt sokszor hangsúlyozza is. Talán nem csak a kommunizmus, de egy világháború is olyasmi, hogy tud még rosszabb lenni, azzal, ami utána következik. Részletesen beszámol a vh. utáni polgárháborús helyzetekről is, világszerte – és itt olvashatod, nem is Orwell ördögi leleménye az a kínvallatás, hogy kiéheztetett, megkínzott patkányt erősítünk az élő testre egy lyukas ketrecben: az orosz polgárháborúban már alkalmaztak ilyesmit.
Az utolsó harmad a magyarországi eseményeké, itt Tisza természetesen a pozitív és Károlyi a negatív főszereplő (Kun Béla talán már nem is ember), a hivatkozott irodalom pedig eléggé egysíkú, de nagyjából korrekt. (Tudom, teljesen annak kéne lennie.) Mondjuk Károlyi „hasznos hülye”-minősítését finomíthatta volna pl. egy „jószándékú pojácára” akár. Mert a nagy mesélőtől, Tormaytól idézni (azt, hogy felpofozták őt az utcán) magában hiteltelenít egy munkát, többet árult volna el Károlyiról, hogy meglett felnőtt korában is még a titkára kötötte meg a cipőéjét. (Ez hitelesebb forrásból lenne. Mondjuk az is beszédes adalék egy demokratát játszó főrangúról, hogy pl. nem kínálta meg teával a nála alacsonyabb rangú vendégeit. Persze mindettől még lehetett volna karakteres történelmi személyiség, de inkább csak peches volt, marveli antihősként vonzotta a baljós eseményeket egyetlen fókuszba, ebből lett a kommün.) De hagyjuk Károlyi ócsárlását, a baj inkább a kommün sommás bemutatása, olyan infantilis félmondatokkal, hogy pl. „a nemzeti érzést betiltották” (p108.) – ilyesmit még egy általános iskolai dolgozatban is aláhúznak, nem? (Szegény szerkesztő, Békés Márton, amilyen karakán szerző volt egykor, mostanában házhoz járhat neki a masszőr, kigyúrni a bólogatóizmát.) Ne higgyük el minden sorát: nem csak azért bukott el a vörösök felvidéki hadjárata, mert „nem tűrték a magyar zászlókat és a himnuszt”. Népmesébe gyúrt propagandát hallgató gyermekké dajkálja az olvasót a szerző: a gonoszok „mentik az irhájukat”, hogy Bécsből folytassák az „aknamunkát”. Miközben a „nemzeti érzésűek” tennék a dolgukat, de Wilsonék folyton gáncsoskodnak. (Hmm, ezzel az utolsó mondattal a fele könyvet összefoglaltam. Minek firkáltam eddig ilyen sokat? Abba is hagyom mindjárt.)
Nemzeti csőlátás
Meg sem próbálja alulnézetből, a kisember szemével ábrázolni az egymást váltó rezsimeket: humanizmusa is csak milliókban számolja az embert, a történelem neki csak politika- és főleg: ideológiatörténet, a társadalom helyett pedig csakis a nemzet szót használja. A fehérterror szót csak egyszer írja le – hogy mosdassa: csak azért kerül szóba, mert a derék Horthy és Teleki megfékezte, akik túlzásba estek. Véralgebrázni – hogy melyik oldal gyártott több hullát – még szaktörténész-konferenciákon is fájó és kínos tud lenni. Schmidt elavult hivatkozásaival ellentétben bizony a fehéreké e számháború kétes dicsősége – még úgy is, ha nem számoljuk egybe a román különítményekkel karöltve elkövetett kivégzésekkel. A Clio intézet egyik folyó kutatása éppen ennek a vitának a lezárásáról szól.) Inkább csak azt a szakmai bravúrt említem még meg, hogy a Héjjas-apológiával szolgáló, amúgy roppant zavaros és kritikátlan Domonkos László-könyvet úgy idézi, hogy belecsomagolja azt – a könyvet ízekre szedő – online Gellért Ádám-kritika linkjébe, miközben a lábjegyzetbeli idézet mindössze Horthy mismásoló, kegyelmi szövegét tartalmazza… Schmidt a korrekt tájékoztatásnak is, meg a félretájékoztatásnak is jól megadta itt a magáét. (p113.) Dicsérhetnők is, de inkább azt mondom erre a sunyiságra: fúj.
A könyv vége felé (trianoni fejezet) szinte több a felkiáltójel, mint a pont a mondatok végén. Ahogy egy molykolléga is említette nemrég valahol: önmagában kizáró ok, hogy ezután hármas fölé értékelje bárki józan olvasó.
A kiállítás és a kötet közönségcsalogató koncepcióját egyébként az is mutatja, hogy még egy (közhelyes) Harry Potter-idézet is szerepel benne mottóként. Adyt, Fejtő Ferencet is idéz, illetve ajánl: hát én nem tudom, mit írt be erről a kiállítás vendégkönyvébe a szabadkőműves-vadász Raffay Ernő…Én már csak a kiállítás vendégkönyvének beírásait szeretném látni – ezek mindig épületes megjegyzések, nincs szórakoztatóbb/rémületesebb a vox populinál.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)