Vlagyimir Szorokin: Hóvihar
[Memel, 2010] ford. M. Nagy Miklós
Gondolat, 2011
[három és fél matrjoska ősanya]
Mintha népmesék világa nyílna meg előttünk, felütve a könyvet: előbb iciripiciri lovacskák húzta szánnal vágunk neki a hóförgetegnek, majd egy manónyi, részeges molnár látja vendégül az orvost, aki a vakcinát próbálja eljuttatni Zombiföldjére, egy karanténba zárt messzi faluba, ahol valami titokzatos bolíviai „feketekór” dühöng. Nem én szaladtam előre, a regényben épp ilyen váratlanul vannak előreutalások valami hátborzongatóra, de hát ez is folklorisztikus elem.
Az idő áll, mint a viharos légnyomásban egy helyben megrekkent hópehely, ha nem lenne járvány és karantén, hőseink éppúgy fogságban élnék az életüket.
Az orvos és kocsisának útja egyre baljóslatúbb lesz, ugyanakkor egyre népmeseibb, szürreálisabb, a törpe molnár gyűszűnyi vodkáktól részegedik le, majd az ősanyányi molnárné a doktorral hál, tőle hallunk a sírból kikelő halottakról, majd egy bizarr drogdíler bandába futunk bele, igazán varázslatos elemekkel dolgozik az író: varázsszóra épülő jurta óvja utasainkat, és még különösebb, valószínűleg a trilógia korábbi regényeire visszautaló geometriai alakzatokban rejlik a drog, bár ha ez így is van, ez akkor is egy felesleges és béna motívum.
Lassan hőseink lesznek zombivá, ahogy elvesznek a nagy viharban, ugyanakkor a mese – mert ez egy mese, csak azért nem népmese, mert szerzője is akad – pajzán fordulatot vesz, egy rettenet nagy hóember fallosza mered föléjük a már szinte egy tömbbé fagyott éjben, melyet egyre vastagít a hóesés, mint kiderül, egy behemót építette utolsó erejével, mielőtt maga is megfagyott volna a téli éjszakában. Majd' ott pusztulnak ők is, kínai vándorok mentik meg őket, egy hatalmas ló (mily mutatós s egyben felesleges kontrapunkció a törpe lovakra!) vontatta masinájukkal. Itt a vége fuss el véle. Legalább rövid volt.
Mások: olvass bele újkönyvpiac mancs
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)