Nelson Johnson: Boardwalk empire - gengszterkorzó
[Boardwalk empire, 2002] ford. Seres József
Könyvmolyképző K., 2011.
USA / történelem / várostörténet / társadalomtörténet / Atlantic City / századforduló / 20. század / maffia / szervezett bűnözés / alkoholtilalom
[4 és fél korty betiltott whisky]
Böglyök és moszkítók uralták azokat a dűnéket az Absecon-szigeten, amelyekre néhány sasszemű – és pénzéhes – vállakozó, alig két nemzedék alatt metropoliszt épített az USA keleti partján. Persze az alapötlet megálmodója, Jonathan Pitney még pórul járt, eleinte még az első nagyobb befektetők is (Samuel Richards), de amikor megteremtődtek létezése feltételei, vagyis hogy egy hatalmasra fejlődött szomszédos, de (persze csak az ott lakók számára) sajnálatosan puritán városvezetés miatt minden élni vágyó elmenekült hétvégente Philadelphiából, a pénzre éhes Atlantic City kéjsóváran várta az embertömegeket. Egy szabály uralta csak a Rendet – mert nagyobb volt a közbiztonság, mint bárhol másutt Amerikában: mindent a turistákért. Aki átvágta őket vagy plusz sápot szedett magának, azt megbüntette a rendszer, amelyről az FBI-nál elég későn esett le, hogy tkp. kiskirályság született, és későn, évtizedek múlva tudták csak lecsapni a „hydra” fejét.
Ennyi (méltatlanul) röviden ez a könyv, ez a dokumentumregény, mely méltó alapja lehetett egy újabb nagy maffiaeposznak a Keresztapa után. Az a különbség, hogy Mario Puzo inkább egy képzelt, de nagyon is lehetséges világot festett le (és aki akkor keveredett volna bajba, ha közelít a valósághoz), míg e kötet szerzője, Nelson Johnson éveket seggelt különböző levéltárakban és levakarhatatlan újságíróként faggatta ki a még élő tanúkat Atlantic City közelmúltjáról.
Egy évszázad társadalomtörténeti metszetét is kapjuk a könyvvel, mert a szolgálónépek természetesen a feketén voltak a város virágzása idején is, a városvezetés persze kihasználta őket, idejekorán elnyomta pl. a szakszervezeti mozgalmakat, ugyanakkor jótevőjükként lépett fel, így szerezve meg szavazataikat a a városházán. De „gazdatest szerepe” miatt Philadelphia korai történetébe is alaposabb betekintést nyerhetünk a kötettel.
Enoch „Nucky” Johnson (nem rokona a kötet szerzőjének) idején az USA törvényei nem jutottak túl a városhatáron, abban az értelemben Sin Cityvé alakult a város, hogy határainál csikorgó kerekekkel fordult meg a törvény embere. Fénykora a szesztilalom idejére esett, hatalmának igazi megteremtője azomban nem ő, hanem elődje és mestere: Louis „Kapitány” Kuehnle volt. Alakját talán elhomályosíthatja az HBO film hőse, Nucky, de igazából ő volt a tökös legény, aki a semmiből létrehozta az egyszemélyi maffiaállamot, úgy is írhatnánk: „uralkodott 1890-től 1910-ig”. A hatalom művésze mégis „Nucky” Johnson: ő a nagypolitikában is megvetette a lábát, a korabeli Republikánus pártban szinte „pénztárnok” volt. Az ő utóda, Frank „Hap” Farley a világ számára sokkal inkább tűnt politikusnak, mint maffiózónak. Az ő korában már a lassú agónia jellemezte a várost, a végső csapást azt jelentette, hogy 1971-ben csúfosan legyőzték a demokraták.
A gaz és rovarok uralta semmi összeköttetése a civilizációval, azaz az odavezető vasút építése az 1850-es években kezdődött, igen nehezen, ekkoriban a turizmus még durvább volt, mint ma az extrém sport: ablaküveg nélküli kocsikban, por- és koromtól lepve érkeztek meg az első utasok Camdenből, ahol még csak a moszkitók várták őket... Ez a rettenet csak a telepspekuláció felvirágázásával ért véget, amikor a teljes környéken „rendezték” a homokdombokat és feltöltötték a dögöknek otthont adó mocsaras, tavas részeket. Tömeges kirándulóhellyé csak az 1870-es években vált.
A sivár philadelphiai munkáshétköznapokat elfeledtető hétvégi vurstlivárossá lett, igazi pénzelnyelő automatává, a haszonlesőknek és az önfeledt szórakozni vágyóknak ez a tökéletes szimbiózisa a lehetőségek földjévé avatta AC-t.
Louis „Kapitány” Kuehnle még a szakácsból hoteltulajdonossá lett apja egyetlen szállodájával kezdte birodalma építését. Triumvirátusa a város első embereivel (pl. Johnson seriffel) diktatórikus eszközökkel, de rohamléptekben virágoztatta fel a várost. Persze a város alatt főleg az ő vállalkozásaikat kell érteni, a kocsmák sörkiszállításától kezdve a csatornázásig (ötleteket nyugodtan vehetsz a mából), de az eredmény mégis magáért beszélt. A korrupció, akárcsak a bűzös csatornalé, a legjobb trágyája lehet a virágba borulásnak... A republikánusokkal való szoros (és hosszú évtizedekig tartó) kötelékek is Kuehnle idején szövődtek.
Megbuktatója a későbbi elnök, Woodrow Wilson demokratapárti kormányzó lett, aki kérlelhetetlen puritanizmusával támadt neki az 1910-es évek elején. Wilsonnak a Fehér Házba vezető úton lett jelentős lépés ez a (fél) győzelem - mert a városban tkp. csak a hatalomgyakorlók személye változott: bár a hosszas pereskedés Kuehnle bebörtönzésével végződött, ezekben a harcokban emelkedett fel mellé utóda, a triumvirátus egyikének fia, Nucky Johnson. Kuehnle rövid börtönbüntetése után visszatért – no nem a hatalomba, ez nem is ment teljesen zökennőmentesen, de még sokáig nyugodtan élvezhette maffianyugdíjas éveit Városában, mely még életében egy utcát nevezett el róla...
Az HBO filmsorozatban főszerepet kapó Enoch „Nucky” Johnson története csak a könyv 119. oldalán kezdődik igazán, de megéri ez az előjáték... A filmet még nem láttam, és hacsak nem tér ki az eddigiekre a rendező, ajánlom mindenkinek ezeket a fejezeteket elolvasni, mielőtt belevágna a tévézésbe vagy a dvd-kbe.
Nucky életéről egy FBI akta részletességével ír a szerző, megtudjuk, mit evett és kiket dugott, no meg persze hogy építgette tovább, szinte tökéletessé birodalmát. És a Várost. Mert az letagadhatatlan, a bűnszervezet együtt nőtt a várossal, és még az is túlzás lenne, ha azt mondanánk, mint jóindulatú daganat, mert ez inkább szimbiózis volt... Három évtizedes uralkodásának politikai csúcsa az volt, amikor 1928-ban egy kormányzót és egy szenátort is ő juttatott hatalomba.
A nagy gazdasági válság és főleg a szesztilalom eltörlése 1933-ban nem kicsit vágta haza az üzletet, és 1939-re az FBI-nak is sikerült végre épkézláb vádakat összekaparni ellenük, több éves gyötrelmesen nehéz nyomozás után (nehezen találtak fogást a profin kiépített szervezeten). A képességeiben csak Nuckyhoz mérhető FBI-kopó, William Frank nagy napja végül 1941-ben jön el, a trónfosztott Nucky 10 évet kap, négy évet ül le, szabadulása után - akárcsak elődje - igazi Aranypolgárként él, papíron persze vagyontalanul, mert már megint be kéne fizetnie valami büntetést... Több hektónyi whisky elfogyasztása után, 1968-ban halt meg. (A filmsorozatnak a kötetnél kissé gazdagabb szereplőgárdájáról lásd ezt itt.)
Meglepő módon, harmadik uralkodó, Frank „Hap” Farley sorsa kapott a legtöbb helyet a könyvben (p181.-), persze ezt a gyarapodó források száma is indokolhatja, de az is, hogy egyre szövevényesebb módon tudtak talpon maradni a Város élén és ezek a machinációk egyre inkább már a politika területét érintik. És ahogy egyre szószátyárabb a könyv, úgy fogom vissza magam jegyzetelés közben, mert már eddig is sok itt a betűből.
Farley a helyi maffiával sűrűn átszőtt republikánus pártból indult, 1940-ben már szenátor, majd New Jersey kormányzója (ki gondolná az egyik legtöbbet túlórázó és köztiszteletnek örvendő szenátorról, hogy egy maffiacsalád feje? Persze tudta minden érintett, de az állam csak az 1940-es évek második felében kap észbe. El is indítanak ellene mindenféle vizsgálatokat, meg ellenfelei korrupcióval vádolják kampányaik során. Csak lassan gyűrték le: mint már írtam, Farley csak az 1971-es választásokon bukott meg, de legalább csúfosan.
A hetvenes évekre a Város harlemizálódott, tökéletesen jellemezte utolsó, a hatalomvesztett uralkodóját.
„1974-re Atlantic City … olyan volt, mint egy kiöregedett, elhasznált, kuncsaftra vadászó prostituált.”
(p252.)
A városba a nyolcvanas évek ingatlanspekulációi pumpáltak újra némi életet, ekkor már nem a bűnügyi krónikából, hanem a közelmúlt és a ma sajtójából ismert nevek köszönnek ránk a lapokból, pl. Donald Trump. Végül is a néhai orvos, Jonathan Pitney falusi- és gyógyturizmus-álmából, nem akármilyen kacskaringós történeteken át, mára egy hatalmas kaszinóvárossá lett, ha éppen nem is a keleti part Las Vegasa.
Szerzőnket inkább történésznek minősíthetjük, könyve bármennyire szeretnénk, nem nevezhető dokumentumregénynek, pl. nem ad szereplői szájába szöveget, íróként legföljebb arra "vetemedik", hogy életszerűen lerajzol valamit, de e m9ögött is inkább alapos tárgyismerete sejlik fel, mintsem fantáziája. Szándékosan visszafogott, és de ettől ne kell megijedni, az ámultba ejtés a könyv nyomán készült film dolga lesz...
...Ó, ...IÓ, ...RECEPCIÓ:
"Nelson Johnson véleménye szerint „a történelem az, amit az elérhető forrásokból össze lehet rakni.” Csaknem két évtizedes kutatómunkája során nem csak az írott forrásokra támaszkodott, hanem a kor még élő tanúinak visszaemlékezéseire is. Dokumentum-„regényében” ők mellékszereplők, ám éppen ezért érdekesek: „a nagy idők kis tanúinak” köszönhetően azt is látjuk, milyenek voltak ezek a hősök a kortársak szemében." (filmsite.hu)
"Amikor a nyolcvanas évek elején megválasztottak, hogy az Atlantic City tervezőbizottság képviselője legyek, úgy mentem a városházára, hogy tisztában voltam vele, korrupt az igazgatás, de fogalmam nem volt róla, hogy politikailag mennyire nem funkcionál. A döbbenet, hogy milyen állapotok uralkodtak városházán, és a saját személyes késztetésem – hogy megértsem a dolgokat – inspirált arra, hogy megírjam a könyvet. Szerettem volna felgöngyölíteni a város történelmét, hogy rájöjjek, hogyan jutottunk el idáig. " - vallja a szerző.
Nelson Johnson
Rokon könyvek: dokumentumregények a kriminalisztikából:
![olvastam még [201711]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/b9d2b282316ed0fcfc96f2cc3c446dfa_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)