Athenaeum, Budapest, 2019
Az isten szerelmére! – sóhajtott fel néha Mándy (egyre ritkábban, mert régen minden jobb volt, de már az is rég volt, s mert az élet már csak ilyen, versenyt fut az inflációval, minden csak ritkul, mint a haj,) szóval mondta ezt olykor a vén, csillogóan ősz halántékú józsefvárosi faun, amikor valami olyasmit akart mondani, amit egy másik nemzedék úgy fejezett ki: Gerinomo! [ejtsd: dzs-vel, Mel Gibson hangján], megint mások, hogy heuréka!, vagy, közelebb a mához, már csak úgy tudják kifejezni: LOL!, szóval, visszakacskaringózva Mándyhoz, Vámos talán legkedvesebb írójához, atyai barátjához: őnála ez volt a dicséret (szigorúan csak sóhajtva, semmi hangoskodás), a non plus ultra, mert Mándy nem tékozolta a szavakat, a legtöbb idő is, amit Vámossal együtt töltöttek, hallgatással telt. (Nem múlt, hanem telt. Annál több karáttal lett ékes az a néhány közös mondatka.)
Hát eléggé elkalandoztam. Csapongás maga a kötet is, héderelés a huszadik század magyar íróisteneinél (főleg íróknál), riport és skicc, intim riportok és szerbantalos miniesszék vegyesen, néha – szerencsére csak elvétve – nyárykrisztános nyálcsíkkal (azaz: vagy oda, vagy ránk nem tartozó kukkolásokkal), de inkább tisztelgések ezek, szeretetteli emlékfutamok – s ha az illető személye úgy kívánta, és hát Karinthy Cini nemzedéke még úgy kívánta, tréfákkal és nyomdafestéket akkoriban nemigen látott szavakkal. Meg hát anekdotákkal, a Kádár-kori művészeti élet krémjének mindennapjaiból – és éccakáiból. Kedvencem, de ebben nem lesz semmi pikáns, csak némi kádári úrhatnámság elleni partizánkodás, hogy Simonffy András a Ráday utcai lakásukban tartott házibulikon (alkalmi összeröffenéseken), ha meglátott valakin egy nyakkendőt, egy nagy szabóollóval kettévágta és kitette a falra – gondolom egy idő után már csak az ugrott fel hozzá kravátliban, aki útközben már betankolt és elfelejtette a házigazda habókját.
Akad itt felkérésre írt nekrológ is (pl. Janikovszky Éváról), de a legtöbb csak úgy kikívánkozott, meg hát Vámost örök perverziója, a (most szigorúan nem havashenriki értelemben vett) tanáruraskodás (lánynevén: ismeretterjesztés, gúnynevén: népművelés) is hajtotta, hogy kötetek legyenek ezekből a meleg hangú búcsúzásokból.
Szerencsére olykor „kellő komolytalansággal”, ahogy a fül írja, és tényleg ne gondoljuk, hogy vigyázállásból diktált szövegek: Vámos egyik legszellemesebb, sokat érlelt kötete ez, nagyon jól elhelyezett poénokkal. (Nekem Vámos amúgy is az a halk szavú, szellemes alak, egy csendben vigyorgó buddha a tévéből – épp amire ő a legkevésbé büszke, ő, aki a hazai tévézés legokosabb beszélgetőműsorait vezette, és most hagyjuk a bulvárt a cserepadról elsőként beállító Vitrayt, meg tanítványát, azt a cégéres fikuszt, Vámos ráadásul mindezt csak úgy mellékesen tette le az – adásrendezői – asztalra. De ez olyan rég volt, hogy sokan már Kepesre sem emlékeznek a műfajból…)
A kötet amúgy két könyv igazából, első fele a már megjelent Hogy volt (Ab Ovo, 2005.) főleg személyes íróportrékat tartalmaz, nem egy szereplő gyerekkori ismerőse – mármint Vámos volt gyerek, és a sok leendő érettségi tétel pedig az ő kamaszkori, ifjúkori ismerőse, kollégája, mentora, ebédpartnere. (Vámos igen korán kezdte a szakmát, már érettségi előtt kilincselt a legkülönfélébb redakciókban.) Karinthy Cini, Hofi, Mándy, Örkény, de a „kötelezőkön” túl (úristen, kikkel állt barátságban!) olyan írókat ajánl, és nem hencegésből, akiket tényleg azonnal felírsz a könyvtári várólistádra – ha még nem tetted volna: Lengyel József (aki még Lenint is látta, és nem halt bele), Tardos Tibor (Párizsban mosogató novellista), Császár István (hivatásos tűzcsapellenőr és Hajnóczy felbukkanásáig a legnagyobb májpukkasztó novellista), Gáll István (a félállású cenzor (szerkesztő) s közben mégis a legnagyszerűbb ember, Vámos emberi példaképe), vagy a nagyszerű, vén Endrék: Vészi és Illés. És még sokan mások. De nem csak magyarokat szerepeltet: vendégeskedhetett pl. Arthur Millernél is.
Az Írhatnám polgár kötetben csak most jelent meg, olyan íróportrék ezek, akikről ő már lecsúszott, vagyis túl fiatal volt, hogy velük (l)ehessen (Vámos sajnos nem iszik, így alighanem rengeteg kocsmai anekdotáról csúszott le, viszont annál hitelesebbek, amiket feljegyzett.) Itt, a második félidőben megidéződnek, s most csak kiragadott nevek következnek: Kosztolányiné, Kozmutza Flóra, Csáth, József Attila, Nagy Lajos, Márai – bár érettségi tétel szagú a lista, és már nem is személyes hangú emlékek, hanem „csak” esszéforgácsok, de éppúgy érdemesek a figyelemre, mint az első „felvonás”. Ebben a műfajban talán épp a szintén frissen megjelent Háy János: Kik vagytok ti?-vel rokonítható.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)