Kertész Imre: Mentés másként
Feljegyzések, 2001-2003
Magvető, 2011.
[négy nyelv/határ/állomás]
"Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban, főként németül, sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható meg ez a vonal, és ha folytatni lehet, velem kell folytatni. Az én szerencsétlenségem, hogy magyarul írok – szerencsém azonban, hogy munkáimat németre fordították"
(idézetek a molyon)
A még csak Nobel-díj (2002) várományos író (mi nem is tudhatjuk, de 2001-et is úgy élte meg a hírek, telefonok nyomán, hogy esélyes) írásképtelen lesz elhatalmasodó Parkinson-kórja miatt, mely mint egy vaskesztyű húzódik fel jobbjára, ezért áttér az egykezes gépelésre. Nehezen szokja meg a számítógépet, de végül örömmel dolgozik vele. Örömmel dolgoznak együtt - mondhatnám tréfásan az ő stílusában, mert olyan tartózkodó tisztelettel beszél a technikáról.
Egyszerű napló ez, felváltva írja Budapesten, Berlinben vagy épp az úton, rövid kis fejezetekben pötyöghette be egy titokfile-ba három éven át. Személyes és munkanapló egyszerre, eleinte a Sorstalanság forgatókönyvén dolgozik éjt nappallá téve, majd a kötet végére megszületik a Felszámolás kötete is.
Mint személyes napló, végtelenül kitárulkozó, őszinte, gyerekkori maszturbációs emlékektől egy erekciós álomkép megfejtésén át végtelen sértettségéig, mely néha már gőgnek, frusztrációnak is tűnhet, és nem biztos hogy téved, aki erre a véleményre jut. Sokak meglepetésére szolgálhat majd, hogy nem csak a jobbikos nívót csürhézi le, de végtelen utálattal szól annak ellenpólusáról is (már ha annak nevezhető a baloldal), sőt, a zsidóságot is ostorozza.
Maga a napló - természeténél fogva - hullámzó, egyenetlen, aforisztikus tömörségű napi bejegyzéstől az oldalakon át hömpölygő gondolatfutamokig terjed, a mindennapok írói reflexióitól a telefonon megvitatott filozófiai témájú telefonbeszélgetések vissszaidézéséig.
"…gyakran nagyon sajnálom, sőt, alapvető hibának tartom, hogy nem egy nagy európai kultúra nyelvét használom, hanem a magyart, amelyen a magyaroknak fölöslegesen beszélek, a más nyelvűekhez pedig csak közvetítőkön, vagyis torzítókon keresztül szólhatok, mintha egy rekedt mikrofonba beszélnék."
Nem tudom, a németeket zavarba ejti-e, hogy folyamatosan ajnározza őket (pedig ott nagyságrendekkel gyakoribb a neonáci felvonulás), de idehaza némi joggal ejtik zavarba az olvasót, aki precíz odamondások helyett csak egy elnagyolt ítélettel találkozik. Most magára vegye az egyszeri ember a prófétai hevülettel reá mért sorokat, vagy sem?
Egyszeri ember nem is igen olvas Kertészt, olvasásszocilológiailag - ami persze csak tipp - szinte kizárólag azok olvassák őt, akik erre a térfélre "ezek"-ként hivatkoznak, akik viszont szintén csak "ezek"-ként nevezik meg az előbbieket... Ha ez nem volt érthető, akkor meg is vagyunk... (Itt egy másik lehetséges találkozása "ezeknek" Kertésszel.) Az már nettó és felesleges személyeskedés a részéről, amikor Csurkát dühösen egy vérszívó állathoz hasonlítja. (p82.) Így csak tovább távolítja egymástól az olvasóit. Ahogy az ilyenekkel is:
"Magyarországhoz a nyelven kívül semmi nem fűz, sem szolidaritás, sem szeretet: ez az ország, melyet el kell hagynom, mielőtt lelki beteggé tesz a hamis értékrendszerük, a számomra elfogadhatatlan moralitásuk. (...)
Nádas egyetért velem abban, hogy Magyarországon azért nem szeretnek, mert nem keresztények."
A naplóírás évei alatt éri terrortámadás Amerikát, 2001-ben Naipaul kapja az irodalmi Nobelt (mint kiderül: egyszer már találkoztak, s a hírre, hogy ő maga is esélyes volt, ezt írja: "rossz érzés befutónak lenni"), s a kötet vége felé leváltják az Orbán-kormányt Medgyessyék (a D-209-es botrány után utóbbi is megkapja a magáét). Minden nagyobb hírre reagál valamicskét, nem éppen rezignáltan, de zömében mégis inkább benső életébe nyerhetünk bepillantást. A számos "prefasiszta Magyarország"-ozás közben felesége rákbetegségéről is ír, meg saját, lassan egész testére kiterjedő Parkinsonjáról, ilyenkor szívszorító.
Általánosításai (persze lehet nem annak is venni) azért is kezelhetők nehezen, mert egyik legfilozófikusabb írónk (vagy az sem kis rang, ha valaki Nietzsche-fordító), mégis folyton felcseréli az okot és okozatot (ó mennyire nincs ezzel egyedül), mikor egy pártocska daganatszerűen gyors felemelkedését nem tünetnek veszi, hanem természetünkből fakadó folyamatnak. A Nagykörúton békésen sétálva lincselést vizionál, máskor teljesen zavaros ítéleteket mond, a napi híreket kommentálva: mikor 2001 elején hivatalos megemlékezést tart a(z Orbán-)kormány a budapesti gettó felszabadításáról, akkor szerinte "egymás nyakába borultak az antiszemiták és a zsidók" (p100-101.), vagy egy éppen nem Izrael-melletti uniós hírre:
"Európa hitet tesz a zsidók elpusztítása mellett. (...) Az új gyilkosok antiszemita beszédmódja: „az Izraellel szemben gyakorolt kritika nem antiszemitizmus.”
Az őt hazafiatlansággal ócsárolóknak csak ennyit vet oda: "na és a szibarita váz"? Nem elég okos érv, Berzsenyi legföljebb Keszthelyig ült delizsánszra Niklán, nem iszkolt (cop. E.P.) Bécsig sem.
De szívmelengető, mikor egy fiatal berlini - német - taxistól közli vele, hogy már olvasta egy könyvét, és megmosolyogtató, amikor egy németországi Márai-esten egy kamasz Márai-kötetet akar vele dedikáltatni...
Az olvasó arra a következtetésre is juthat, hogy az önellentmondások, az általánosító ítéletek, a zavarosnak tűnő vagy éppen szikeéles mondatok a mindhalálig tartó identitáskeresés velejárói, hiszen zsidó származású és a holokausztot túlélő íróként éppen Berlinbe menekülni nem simán igazán világpolgári magatartás, világtalan polgári lét inkább, gyermekek helyett (egyik kedvencemmel tőle,) a Kaddis kötetével, egy-egy rajongó- és gyűlölettáborral a sarkában, de igazi nagyobb hazai anyanyelvi olvasótábor nélkül... nem lehet könnyű.
"Megint a Holocaust próféta asszonya, guruhölgye. Barna fafaragássá aszalódott indiánarcát, horgas orrát közönségnek szegezve (hallgatóságnak: televízióról van szó) kifejtette, hogy a Holocaust nem történelmi esemény s hogy a Holocaust érthetetlen.
Ez az érthetetlen az, amit sohasem értettem. Miért érthetetlen? Hiszen annyira egyszerű."
"Itthonról" keveseket említ meg név szerint, lehet hogy a kiadó is közbenjárt egy névtelen, gúnyos skicc esetében a név leszedésében (a fenti idézet alanya csak nem Heller Ágnes volna..?!), de inkább a véletlenszerűség határozta meg, mikor említ valakit. Elkerüli ezt pl. Ligeti György, akiben a Nobel után súlyosan csalódik egy pimf kis vicce miatt (a Nobel érem súlyáról), ez barátok közt simán elmenne, arra Kertész olyan frusztrált úgy berág, hogy mindennek elmondja az addig nagyra tartott karmestert. Kap a fejére Szegedy-Maszák Mihály, Virág Benedek (!), és Lendvai Pál sem teszi ki az ablakba, amit kap:
"…köröttem a Nobel-díj tébolya fortyog. (…) A magyar nácik – akik közt számos zsidó akad – gyaláznak. Két hivatalos zsidó, egy Reich-Ranicki nevű lengyel-nemet, meg az Ausztriában lebzselő volt sztálinista Lendvai Pál kijelentette, hogy a Nobel-díjat nem nekem kellett volna megkapnom. – de több szót az egészre nem érdemes vesztegetni. Hiányzik a regényírás, hogy szinte belebetegszem."
"Magyarországtól végképp elszakadni: ez mentálhigiéniai kérdés. (...) Magyarország-túladagolásban szenvedek. – Berlinben lakást néztünk."
Mindenek ellenére nekem szimpatikus figura: kényelmes ember vagyok, én is szívesen elköltöznék Berlin-Charlottenburgba, én sem érzem jól magam Budapest utcáin (bár egészen másért - másfelé sétálhatunk). Túlzásai (általánosításai) miatt tökélesten megérdemli az őt szent és sérthetetlen (kritizálhatatlan) tabuként imádó közönségét (hah, ha tudnák, mi a véleménye az ilyenekről), épp ahogy buta tabu az ő számára pl. Izrael. De komolyra fordítva a szót: tiszteletreméltó a következetessége miatt, nála nem a politikai időjárás határozza meg, mit utasít el és mit tisztel. Mert ilyet is tud - ebből játék lehetne, csak a szöveget látva ki melyik szerzőre tippelne?
"Az értékrend nélküli világ az irónia világa. De mondd, ki tud létezni e tágas, ám szerfelett veszélyes – mert szabad – világban? A liberális szellem, mely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget tanácstalanságba vezette. Az irónia világa Mefisztó világa – ám őrá vereség, kedvezményezettjeire pedig a megváltás vár. A legmodernebb fejlemények Goethét igazolják. A tömegeknek értékrend kell, különben ők maguk teremtik meg értékeket, s akkor jaj lesz a világnak."
Igazságai fájóak, a magyar pedig nem csak a fogorvostól fél, de ezektől is, talán ezért sem olvassák.
"Azért is unom az olyanféle jó tanácsokat – mint pl. a legutóbbit is – , hogy ne Berlinben éljek, hanem Jeruzsálemben, mert Jeruzsálemben ugyanolyan kevéssé lehetek őszinte, mint Budapesten. Ezek az emberek semmit nem értenek a distancia termékenységéből, a sehová nem tartozás pátoszából, fogalmuk sincs róla, hogy mi a stílus; holott a nagy stílus mindenféle „hazánál” többet ér."
Az utóíz keserű, mélységesen keserű. Paradox világ az övé, ha meg is értik, az is csak egy (véletlen) félreértés - vallja rezignáltan (p209.)
Ez az igazi sorstalanság: mindenkori meddő jelenünk a jövőnk.
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)