[The particular sadness of lemon cake, 2010] ford. Komló Zoltán
Gabo, 2011.
[4 cikkely kézműves derű]
Ki emlékszik már, a menzásnéni utálkozásának milyen íze volt? Keserűbb, mint amit a szeme lövellt, ahogy ott hizlalta miattunk lilás visszereit a hideg kövön a kioldott cúgos cipőjében? Sós, mint a verejték, ami nylon otthonkájának ujjatlan kivágásán keresztül, a hóna alól kifutva, végig a hájas, lebernyegszerűen rengő felkarján, végül hol az üstbe, hol a főzelékbe cseppent? Vagy a mosolygósabb konyhásnéninél, édes, mint az utánozhatatlanul elrontott geil csokiöntetek a piskótán? Mert valamilyen ízt biztosan hozzáadtak a menzakajához, ezért sem tudjuk reprodukálni ma gyerekkorunk kedvenc vagy utált ételeit. Amilyen utánozhatatlan adalékanyag a menzásnéni kedvetlensége, gyerekutálata, éppen olyan erős mellékíze lehet a szeretetnek, ami az anya főztjében rejtezik, hogy még a friss házasok is hazakívánkoznak mellé néhanap? Milyen lehet a szeretet, a szeretett adta étel íze? Mint a napsugarakból font kalácsé?
Ez a mese itt egy marmelade-féle, keserédes mese, amelyben egy kislányt nem a menza boszorkái rabolnak el és zárnak a fagyasztóba, egyszerűen csak felfedez valami űrt édesanyja főztjében, pontosabban annak egyik csokis citromtortájában. Lesz belőle persze értetlenség, meg iskolaorvosi, gyermekpszichológiai kivizsgálás, nem-e valami kóros, fogyókúrás divathullámnak ült fel netán a kislány, de nem találni a megoldást. „>Lyuk van az ételekben<, jegyezte le komótosan a papírra” [az iskolaorvos]. És mindez nem azért történt, mert kis hősnőnknek rossz anyja lett volna, ellenkezőleg.
A lány nem étvágytalanságtól szenved. Megérzi a vajon a szállítók kedvetlenségét, a fivére pirítósát le sem tudja nyelni, olyan begubózottságot érez rajta, apja pudingja pedig „zaklatott és zűrzavaros”, ahogy anyja sütije volt „üres”. Hangulatokat érez az ízek mellett, szineztézia töményen, Rimbaud és Verlaine a fél karjukat odaadták volna egyetlen ilyen pirítós csücskéért.
A kis Rose (9 éves ekkor) folyton belefut egy mérges sütibe, egy szeretetért sikoltó szendvicsbe, egy zsémbes minestrone-ba... és igyekszik junk food-on élni, mert azokhoz emberkéz alig ér gyártásuk során. Sőt egy olyan gyár a kedvence, amely azzal hirdeti magát, hogy gyártósorán egyetlen ember sem érinti az ételt, mindent robotkarok végeznek. Ő pedig rágcsálás közben még azt is meg tudja állapítani, melyik állam mely részén, milyen körülmények közt készült. Még azt is érzi, ha egy paradicsomszedőnek vagy a szakácsnak milyen volt a kedve a szüret vagy a főzés napján.
De nem a rossz érzésekkel készített ételek fordulnak ki a szájából, hanem amelyek zavarosak: ezért kínszenvedés neki anyja főztje (nincs otthon vihar, de nem találja a helyét, ezért is ment el hobbiból asztalosnak az anyja), sőt, kedvenc menzás ételei azok, melyeket egy szomorú néni készít az iskolában: „...rohantam az ablakához, és bármit elvettem, amihez hozzányúlt, hogy még az ebédidő vége előtt ehessek valami felismerhető érzést.” (p83.)
Hiába amerikai kamaszlány, ő sem kerülheti el, hogy egyszer ő készítsen el egy ételt az elejétől a végéig. Kicsit úgy járt, mint Süskind hőse, akinek szuperérzékeny szaglása volt – csak éppen saját szagát nem érezte. Persze Rose nem kezd sorozatgyilkolászásba, ez egy kedélyes, szívmelengető kedves próza, de rájön, szilánkokra hasadt családi életükből őbelé is sok üresség került. Olyan volt élete első spagettije, mint mikor nem ismerjük fel saját magunkat egy régi fotón.
A széthullott család meg kezd az Amerikai Szépségbelire hasonlítani: az apa futni, majd gyúrni kezd, az anya pedig, már tudjuk, lövészklub helyett barkácsolni jár és szeretőt tart - melytől csak a kislány tud.
A történet végén derül ki, a nagyapa, Hirsch bácsi is ilyen átkos képességgel bírt egykor, kiszagolta séta közben a fájdalmakat, még a halált is – ezért aztán csipesszel az orrán járt halálig. Fivére pedig átváltozóművész – élettelen tárgyakká változik át, ezzel magyarázható, hogy diákkorában sokszor eltűnt otthonról: valójában sose szökött el, csak átlényegült a szobájának elemeivé, székké, ággyá stb.
Rose élete pedig megtalálja a medrét, konyháslány majd afféle szakács és életkóstoló lesz egy kis franciás bisztróban. Így nyer némi értelmet a sok furcsaság, amit minden recenzens megemlít a könyvvel kapcsolatban, bár teljes választ nem kapunk, talányos marad mindvégig, az írónő talán szándékosan egy félig misztikus-titokzatos, rejtelmes mesét akart nekünk adni.
Én még kérnék egy szeletet.
Aimee Bender (1969-)
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)