György István (1912-1977).. Fegyvertelenül a tűzvonalban
Noran Libro, 2018.
Ha csak egy memoárt olvasol el a világháború poklából… ez legyen az, mondhatnám gusztustalan zsurnalista stílusban. Újramesélhetném most szóról szóra botorkálva ennek a Pannónia utcai zsidó magyar munkaszolgálatosnak a pokoljárását, de.
De csak eltátogni lehetne, kifogysz a szavakból, átjár az iszony, nem is lehet erről egész, kerek mondatokban. Még tőszavakban se, hiszen a betegségekben, mocsokban lefoszló végtagokhoz képest egy jól illeszkedő rag merő szemérmetlenség volna. A lefoszlott bőrre, húsra, elfagyott lábujjakra visszahúzott bakancsok, foszló harisnyákból kimutató csontujjpercek körül a kerek, húsos mondat már buja szégyentelen szintaxis, egy fölös jelző kifakadt tályog. Hazugság itt a puszta lélegzetvétel is. Állítmányt tenni egy elfagyott lábakon tántorogva haldokló, hetek óta elzuhanni készülő test mellé, tisztességtelenség. Három pontot kitenni egy folyton menetelni kényszerített menetoszlop végére gyalázat, ha azt a menetoszlopot harminchármasával elhullott hullák pontozzák végig. Elválasztó vesszőt tenni oda ahol a másik menetoszlopba menekülsz át a tömeg testéhez tapadsz szorosan a másik rongyaiba bújsz így maradsz picit életben mert üldöz egy szadista keretlegény az gyávaság a zihálásnak nincs szintaxisa a fagyban nincs kikandikáló nagybetű mert koppanva lehull ékezet sincs csak a Fel menni menni mert a szomszédod súgja vissza amit te tegnap neki hogy család otthon gyerek anya puding lekvár uszoda ő már áll ő a dőlt felkiáltójel maga csak a sebes sarka van az előtted tereltnek bekezdés sincs mert nincs ami elkezdődne csak folytatódik ez az egyre szűkösebb minden folyik el lassan mint az örökké nedvedző fagyott seb át a papírkötésen le a tetves szalmára amit majd ránk gyújtanak szerencsére boldogok akik bennégnek még boldogabbak a fejbe lőttek de még a tegnap heccből fejbe rugdosottak is
Idézőjelbe tenni bármit, amikor már megkaptad az idézést az otthonodba, csomagolj bármit, úgyis elveszik majd tőled, miután elcipelted Ázsiáig, amid marad még, azt hetek múlva te magad is koszos kenyérmorzsára cseréled. Az éhség foka, amikor a szemétben mások kiköpött porcogóira veted magad. Kikötés, más is belehalt már. Arra ébredni, hogy még mindig élsz. Tyúkketrec: gödör, ráccsal, csak állsz a nyilas csillagkép alatt. Vagy topogsz, mínusz negyven fok. A mulatságból levizelt topogó, akinek sárgás jégpáncélcsizma kúszik fel a lábára, másnap hajnalban persze vonul a robotba, a munkabérből snapsz lesz a keretnek, újra lehet vizelni. Pakkokkal sorokozó feleségek, akiknek zöme már özvegy, de ők még nem tudják, csak amikor postázóban visszaadják a csomagot hogy már nem kell. A kéjjel megöltek, nem csak parancsra. Orgia, ha visszarémlik a nőd főztje. A fotói, amik utoljára maradnak veled a bűzös rongyaidba csomagolva. Hogy aztán újabb, bori munkaszolgálatod után, mert volt merszed az elsőt túlélni a Donnál, arra ess be a kifosztott lakásodba, hogy elvitték és megölték. Na most kezd újra, ha még mindig mered.
az egyik 1945-ös kiadás
Még egy megjegyzés az új kiadásról: nagyon gáz, kedves Noran, hogy egy "muszos" történet illusztráláshoz - jól láthatóan - fegyveres katonákról választottatok fotót a borítóra - ki tudja honnan. Bár a munkaszolgálatos és a katona sok mindenben osztoz(hat)ott kint a fronton: ételben, tetvekben és a halálban is, de egyben biztos nem: tűzfegyver birtoklásában. Ja és illett volna pár lábjegyzettel is megspékelni a szöveget.
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)