[Boven Is Het Stil, 2010] ford. Szőcs PetraMagvető, 2012
holland / kortárs / regény
„Felköltöztettem apámat az emeletre.”
(első mondat)
„- Lennék már halott – mondja halkan.
- Pont most, amikor ilyen szép tiszta vagy? - kérdem.”
Zavarbaejtően finom szövetű regény ez a holland munka, ha elmeséled a történetét, mint mindig, a jó könyvek esetében, kevés, hogy átadd az élményt, mégis elengedhetetlen, ezért fogom most én is, pedig pável (ugye?) nem szokott tartalommesélni.
Helmer egy idős farmer, juhokkal, tehenekkel és pár szamárral, aki munka után magatehetetlen apját ápolja az emeleten, ahová felköltöztette őt, no nem azért mert gyűlöli. Mert gyűlöli, de ne számítsunk arra, hogy a regény átfordul skandináv krimibe, és ezúttal apuka lassú feltrancsírozása és elrejtése lesz a bűnügyi keret. Ehelyett egy gondoskodó fiút kapunk, aki főz és takarít apjára, és maga mosdatja – talán mindannyian akkor nőjük ki végleg a gyermeket magunkban, amikor szüleinket temetjük, vagy még előtte mosdatjuk, etetjük, gondját viseljük, ez nem függ az életkortól, Helmer is lassan nyugdíj közeli korba ér, hiába fekete még a haja és van jó kondiban az örökös munka mellett.
Apja egykor tönkretette az életét azzal, hogy ikertestvére (pár perccel fiatalabb öccse), Henk halálos balesete után visszaparancsolta az egyetemről a farmra és ott is ragadtak, majd magukra maradtak anyja halál után. Az egyetemnek annyi lett, pedig nem is apja fizette, Helmer maga kereste meg rá a pénzt iskola után. De apja nem csak az ő életébe talpalt bele: Henk szép szőke szerelmét durván elűzte a háztól.
Rég volt, Riet férjhez ment, megözvegyült, fiát elvileg egy rokonukról nevezte el, akit úgy hívnak, Henk, de nekünk nem kell magyarázni. Akit most elküld Helmerhez egy kis gyakorlati munkára: állatokat gondozni, fejni stb.. (Túl sokat fecsegek, és még nem is meséltem igazán kettejük elmélyülő, egyszer zavarba ejtően intimmé váló kapcsolatukról, ahogy a múltból visszatérő egykori alkalmazottról sem, akivel hasonlóképpen szoros a kapcsolat, pótapai, de egyszerre intim fiútestvéri is. Azért buzulás nem lesz, mondom a nyers szavak és a másság híveinek, gondolni szabad, bár beleképzelni már túlzás.)
Na de mellébeszélek csak, mint olykor a könyv is, hogy aztán megakasszon egy-egy sorával, ami bogáncsként tapad rád és hurcolod magaddal fejezetről fejezetre.
Meghökkentő mondatok ezek, fel is idézek párat belőlük:
„Fiatalnak és erősnek érzem magam, de amikor kezembe veszem a péniszemet, egyszerre furcsán fölöslegesnek és üresnek érzem magam. Nem állom meg, hogy ne hasonlítsam az apáméhoz. Az enyém nagyobb, és e megállapítás elég hozzá, hogy nőni kezdjen. Mikor azon tűnődöm, hogy vajon mit jelentsen ez, megszólal a csengő. Érzem a kezemen, hogy a heréim felhúzódnak.”
„Miközben a plafont bámulom, rájövök, hogy minden másképp nézne ki, ha volna valakim, ha férj volnék és apa. Ha az embernek családja van, lelkiismeret-furdalás nélkül megszabadulhat az apjától.”
„Kedves Helmer, (…) Megmondom kerek perec, azért írok neked, mert az hiszem, édesapádnak mostanában kellett meghalnia.”
„Anyám nem csupán hallatlanul csúnya volt, hallatlanul jóindulatú is.”
„Hogy megy a haldoklás, Van Woderen bácsi? - kérdezte Henk vidáman.
- Nagyon jól – válaszolta apám, hasonlóképpen derűsen, de halkan.”
Tehenek és szamarak, alom és jászol, karácsonytájt induló történet temetéssel a végén... Csupa kifordított bibliai kép. Születés helyett halál, és a megváltás is késik, de ha egyszer megérett, kitelt az idő, élni kell vele.
A „szamaras ember” története ez, aki apja lassú haldoklása végén megszabadul a farmtól (vagy mégse teljesen?), mindenesetre új életet kezd, kissé későn, már úgy lógnak a heréi, mint ahogy apjának is, látta mindig a mosdatáskor, de ugye sosem késő. Még jó, hogy ezeket a közhelyes konklúziókat meghagyta nekünk, grafomán olvasóknak, a regény szövete tisztán ragyog, mint egy frissen mosott, és egy napfényes, virágos réten száradó lenvászon lepedő.
Van egy jelenet, amikor Hemler a kamrában tesz rendet és egyenként pakolja vissza a szerszámokat a falra, de nem csak szögre akasztja őket, mindnek gondosan körül van rajzolva az alakja a falon ceruzával – és ekkor halljuk a gondolatát, hogy neki is bárcsak lenne egy ilyen helye, mert ez, amit leélt a szüleivel, apja zsarnoksága alatt, egy pisszenés nélkül, az nem volt az övé.
Az utolsó mondat: „Egyedül vagyok”, nem a magány, a vég, a lezárás szavai, hanem az új élet kezdetéé, egy végre saját életé. Nem tudom megmagyarázni, de végtelen bölcsesség, türelem árad a regényből, nincs benne egy hirtelen szó, egyetlen kapkodó, heves mozdulat sem, észrevétlen erővel hömpölyög, mint a dagály, amelyik olyan köveket is elmozdít, amiről azt hinnénk, a vízben is vasmacskaként hever, odaforrasztva a helyére.
Nagyon kíváncsi vagyok, ki mit fog erről írni, mert számos párhuzamos olvasata lehet, olyannyira eltérőek, és amelyek lehet, csak a végtelenben, de mégis találkoznak.
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)