[The silver linings playbook, 2008] ford. Stern Gábor
Könyvmolyképző K., 2013
angol_usa / kortárs / regény
[4 és fél óra sprint]
Emberi, nagyon emberi.
Mint minden, amiben elmegyógyit megjárt személy szerepel, meg lelki megroppanás és kimászkolódás a gödörből, aminél talán még a bombatölcsérek sem mélyebbek.
Meg nagyon amerikai, főleg az a sok (amerikai) focis szurkolói jelenet lehet sok nekünk, amikor is előember módjára artikulálatlankodnak, legalábbis minden egyes férfiszereplő, mintha egész Amerika egy kontinensnyi B-közép lelátója lenne (hmm, van is ebben valami, de ez egy másik történet). Ideát, az óceánok túlpartjain is remek könyv ez, csak nem kellene bele a hazai (mármint USA) eladásokat segítő sportmánia és focimez-őrület, éppen elég az, ami a két főszereplőben bujkál.
Gondolom a filmet már mindenki látta, ha mégsem, tessék a sztori pár mondatban: Pat (m/35) éppen kijön a diliházból, ahol éveket töltött, melyek kiesnek neki, és még mindig feleségéért küzd, pedig miatta került oda, ahova. Érte edz, és miatta nem veszi észre a szintén mandulaszemként összeroppant (és a filmben gyönyörű mandulaszemű) fiatalon megözvegyült Tiffanyt, mígnem együtt (szép, általában jól megírt történeteken át) rá nem nyílik a szeme a valóságra és onnantól nem egymás mögött sprintelnek, hanem együtt bújják a felhőatlaszt és az eget, meg persze később (ez már a mese utánra marad) már az ágyat is…
Hát leírva elég nyálasra sikerült, épp, mint, az egyik kis Oscarral is megdobott filmadaptáció pár jelenete, de azért a lényeg ott van a moziban is. (A szereplők parádésak, annyit kell megjegyeznem, a könyvben Pat (Bradley Cooper) szüleinek drámája is hangsúlyos, az apa igazi macsó suttyó, aki miatt majdnem elköltözik az anya (Jacki Weaver), egy sporttévén kérődző igazi amcsi seggfej, ebből a filmvásznon egy cuki kis nyugdíjas bukit, afféle tippmixes seftelőt csináltak, pedig ezt a fasz csődtömeget is simán eljátszotta volna Robert De Niro, sőt. De hát a könyv sem vállal túl sokat, de minek mentek volna át kegyetlenkedő 'Amerikai szépség'-be. Annak úgyis ott van a mellékszerepéért – bár lehet hogy csak a pofijáért és popsijáért, mindegy – kitüntetett Jennifer Lawrence.)
Amiről szól, ha még nem derült volna ki, az a savként maró fájdalom, ha összetörik az embert, féken tartani a vadállatot magunkban a meghibbanás küszöbén billegve, és hogy miért is legyen egyáltalán kedvünk embernek maradni. Két sérült lélek segít itt egymásnak (sérültek, de nem fogyatékosok), sőt emberibb lények azoknál, akik körülöttük (egyelőre… de ez megint egy másik történt lenne) megúszták a diliflepnit.
Erre a zenére táncolnak a könyvben
(a filmben már nem emlékszem, asszem másra)
Molyoknak és egyáltalán könyves embereknek megemlítendő – bár ez is benne van a filmben –, hogy az amerikai irodalom remekeit (A nagy Gatsbytől Sylvia Plathig) remekül froclizza az író, persze tisztelgésül. A tanulatlan (korábban kosárlabdaedző) Pat azzal is vissza akarja hódítani tanár exfeleségét, hogy végigolvassa az iskolai olvasmánylistát – hogy aztán minden egyes könyvet szó szerint a falhoz vagdosson (sőt, széttépjen), a maga kissé együgyű, de szimpatikus módján elemezve őket, bírálva pesszimizmusukat. Na persze ezután – talán az átlag amerikai olvasó miatt – megkapjuk a remekművekről a tutit, egyfajta „szintézist” is a „feleség” leveleiben.
Bár a két főhősünk legvégül éppen felhőket vadászik egy zivataros égbolt alatt, a könyv tényleg napos oldalra lapoz az életünkben, ha hagyjuk magunkat.
Matthew Quick (1973-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)