Kolozsvár, Erdélyi Híradó : Előretolt Helyőrség Szépirod. Páholy; Budapest, Ráció, 2010.
magyar / erdélyi / kortárs / vers
[3 és fél bolhanyakörv ]
„és ki tudja meddig lesz / még pia / butykosban egy korty / transzcendencia / az asszony mikor duzzog rád / hogy te mafla / épp az orrod előtt / fogyott el a / világ?!"
Novellás, dráma- és mesekönyvek után most versekkel jelentkezett a székelyudvarhelyi születésű író, ami nem azt jelenti, hogy éppen most fogta rövidre a mondandóját, csak azt, hogy most gyűlt össze egy kötetre való – egy kritikusa szerint a '90-es években éppen hogy versekkel kezdte az írói pályát.
Nos, a válogatás szerkesztőelve nem ismert, de én arra tippelnék, hogy a legújabbak, a vélhetően értett fejjel írtak olvashatók legelőször. Mint a cím is utal rá valamelyest, közéleti illetve a magán- és szívügyek témában osztódik ketté a kis kötet - és mindkét ciklus végén ott sorakoznak a zsengék.
Mert bizony elég sok a gyengécske vers, és alighanem ennyi a teljes verses életmű is – máskülönben, a zsengék kihúzásával már tényleg egy már csak egy papírvékonyka könyvet kapnánk, nem mintha ez itt vaskosabb lenne egy erősebb kartonlapnál (56 oldal az egész).
De ne bánjuk ezt a vegyes jelleget, a legnagyobbak sem írtak tele soha mindvégig tökéletes versekkel kötetet. Szeressük, amit kaptunk, küllemre amúgy igen szép kötet, és bár nem ír irodalomtörténetet, kizárólag az előnyeit tekintve remek kis időzés az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholyában, el sem kell utazni addig, merthogy a szerző is itt él már köztünk, ideát, legalábbis több jel erre utal, a verseken túl egy-két megjegyzés is a további recepcióban.
Ahol nálam okosabban (és szakbarbárabbul) fejtik ki, hogy „A lefokozottság, a létveszteség (a lét mint veszteség) tudata hatja át a kötet szinte minden versét; az ehhez társuló, a világot, a létet alulnézetből szemlélő groteszk-ironikus nézőpont teremti a szerenád két tételének értékszerkezetét és hangvételét ”.
De mert kánikula van, inkább a szófukar szófaragó székely kisiparosnak adjuk át a szót, mi pedig lecsavarjuk a napot és hátradőlünk, bele a ventilátorba.
Bolhaszerenád
világra jöttem a lét szőrös testén
hevert a porban – tán észre sem vett még
mikor már rég a birtokomba vettem
szívtam bő vérét – s a véremmé tettem
ő apadt én nőttem ó szenyorita
vérengző féreg – bájos parazita
boldoggá tettél de ennek most vége
hull a lét szőre és fogytán a vére
jaj kedves leráz maholnap az élet
nyújtózik ásít s lassan tovalépdel
jöjj szenyoritám egy szaltó mortále
(bár ki tudja ott túl szebb világ vár-é)
– de nem jössz csak bámulsz halálra váltan
s eltűnök végleg a nagy szőrhullásban
Szonett egy homokszemcséhez
te ártatlan fekszel hűlő testem alatt
tán örülsz is karjában a hűs nyiroknak
nimfák útja szikkadó sejtek közt halad
törékeny kis rablók magamból kilopnak
apró fényes szemcse sok millió közül
rajtad nyugszik le majd megtört fényű szemem
és ha új szelekkel más világgá röpül
míg élek csak addig – addig maradj velem
és fájjon a szép zománcú sziklák méhe
dalolj míg körénk gyűlnek kis homok-halak
és ülj zörgő nyelvem fonnyadó hegyére
érezzék a tested rég szétmállott szavak
aszott sárga csontom s ínyem ében vére
kagylóként óv majd ha gyönggyé álmodtalak
Hajnali szürkület
barnállnak a téren
nikotin-foltok
a ziháló világváros
elkínzott tüdején
mélyül a ránc
a hajnali napsütésben
(mint a rokonok
titkos gyűlölete)
valaki magában füstölög
mészrágta bütykösujjak közt
ősz cigarettavég lapul
majd észrevétlen a földre hull
rendőrt zsibong a tér
az erekben zubog a vér
és irigylésre méltó már a szív
míg poggyászból a szerszámnyelek
úgy merednek elő reménytelen
mint olcsó legényszállásokon
(hová nem szívesen megy a nő)
hideg hajnalokon a hímvessző
és ott barnállnak a téren
míg az ébredő világváros
gyűrött éjszagát levetkezi
majd a felkelő nap szemébe néz
és mélyről –
nagyon mélyről köhög
Szerelmes szonett
az vagy ma nekem mi kenyérnek az egér
mi bőrnek a gomba mi tüdőnek a rák
kisimult arcomon kifent pengék járnak
körmödről az álom még visszacsepeg rám
úgy kellesz ma nekem mint bányának a rém
gyógyuló betegnek a faragott fejfa
viruló éltem a garatodba öntöm
és lelkemre lengén ráhavaz a pelyva
érted lettem mától sarki szemétkuka
koncért kajtat körül minden utcakutya
kinn folyik az élet – bennem gyűl a salak
véres vatta rohadt testnélküli halak
hajdanvolt mocskában vetek neked ágyat
s én leszek a rozsdás hideg hálótársad
Lakatos Mihály (1964-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)