Pennac, Daniel: Testnapló
[Journal d'un corps, 2013] ford. Tótfalusi Ágnes
Magvető, 2014.
francia / kortárs / naplóregény
"Kedves kis Lisonom,
hazajöttél hát a temetésemről, (…)"
(1. mondat)
"…ez a napló… egész későbbi életemben arra szolgált, hogy szét tudja választani a testet és a lelket"
"Szegény orvosok! Egész életüket azzal töltik, hogy egy olyan programot javítgatnak, amit úgy fejlesztettek ki, hogy végül bekrepáljon."
A test ketrec, a test avatar. Kolonc és örömök, élvezetek oázisa egyben. Maga a téma közhelyes, de kevesen tudnak ilyen megindítóan, okosan, szellemesen írni erről.
A tükörben látjuk őt, testünket, de ott nem magunkat látjuk. Mások szemének tükrében akár többet is láthatunk magunkból, tekintetek öntőformájában készül az én, s kit így, kit úgy sorjáz még az élet, csiszol és ráspolyoz. Mindhalálig harc ez, testünk kaloda a léleknek és a szellemnek. Vagy hordozórakéta éppen - mely idővel leválik. Van, ki harcol ellene élete végéig, és semmi másra nem jut már sem ereje, sem ideje, így tesz a profi sportoló és a drogfüggő egyaránt, más belakja a reá bízott testet és hasznosabb, élvezetesebb dolgokkal tölti a neki kiszabott időt, pl. Bachot hallgat.
"Mindig gyűlöltem a sportot, mint a test vallását."
Ez a napló - amellett, hogy beszámol egy akár átlagosnak is mondható 20. századi francia polgár életútjáról - egy gyönyörű tanúságtétele az önmagunkkal való viaskodásnak, jó pár részletében szívbemarkoló, máskor gyomorforgató útinapló egy (nem pénzben értve) gazdagon eltöltött, a saját tapasztalatokért alaposan megszenvedett életútról. Olyasfajta memoár ez, amely nem a fiatalkori partizánmúlt miatt fontos, nem azért, hogy miként is él egy francia középosztálybeli a háború óta, bár ezt is mind magába rejti, hanem az élet intim oldalai kerülnek itt napfényre, vagy inkább csak: más megvilágításba.
"A test a ti nemzedéketek találmánya, Lison."
Egyaránt szólhat nőknek és férfiaknak, sőt lányoknak és fiúknak, erős a nemiség ábrázolása is, de sosem csúszik át pornográfiába, noha erősen naturális. A nemi életről szóló sorok bár néhol átcsúsznak az erotikumba, nem ez a célja. Tanulságos az is, ahogyan megbékél unokája homoszexualitásával (nem jó szó: nem küzd ellene, abszolút szabadelvű, inkább csak sajnálja, hogy nem lesz része a női test megtapasztalásában.)
"Mindig ugyanaz a mellbevágó érzés: minél frissebb a fénykép, annál nehezebben ismerek magamra; ha régi, rögtön látom, hogy ez én vagyok.
Ezt az utolsó fényképet Grégoire [a szerző unokája] maga csinálta, és hívta elő két hete. Muszáj újra felidéznem a jelenetet, hogy magamra ismerjek rajta, (…) a könyvtárszoba, az ablak, a tiszafa, a délután, a fotel, és én, éppen zenét hallgatok. A tragikus, bánatos képedből kiindulva, mondja Grégoire, nyilván éppen Mahlert hallgatsz. Hogyhogy, te egy arckifejezésből kitalálod, milyen zenét hallgat valaki? Nagyon is, például amikor azt a lengyelt, azt a Pendereckit hallgatod, olyan az arcod, mint egy valahol ottfelejtett Rubik-kocka."
Nem szerelmes napló, a családtagok alig tűnek fel benne, talán a már említett fiúunoka kap a legtöbb mondatot, sajnos ő fiatalon meghal egy betegség félrekezelése során, erős törés is lesz ez szerzőnk életében. Noha alig ír feleségéről is, kitűnik, hatalmas szerelem köti őket össze, nagyon finoman írja meg azt is, amikor öregkorukra Mona és őközte már kihunyt az a bizonyos láng, de még így is milyen szoros a testi kapcsolatuk...
"73 éves, 7 hónapos, 10 napos
1997. május 20, kedd
A szemközti járdán vidám egyetemista lányok köszöntötték a tavaszt. Csak jöttek, a mellük önálló életet élt szelős blúzuk alatt, sőt az egyiküké bőségesen ki is bukkant az atlétatrikó kivágásán. (…) Menet közben is őket néztem, boldoggá tett a gondolat, hogy már úgysem tudom megkívánni őket. Vagyis csak tiszta csodálatról lehetett szó.
(…) miután Romain Garynek nem volt többé erekciója, öngyilkos lett (…) Buñuel viszont (…)
megkönnyebbült, amikor végre megszabadult a libidójától (…)"
A naturáliák közt nem is a széklettel vagy egyéb exkrétumokkal kapcsolatban veti papírra a leghúzósabb mondatokat, amiket kissé összegörnyedve, gyomrodra tett kézzel fogsz olvasni: orrpolipjának kezelése kétszer is próbára teszi az olvasó idegeit. Meg persze szívszorítóra sikerült az agónia éveinek naplója.
"Egy ideje a bélgázok zsarnokoskodnak felettem (…)
Tijo jól mulat a vallomásomon, cserébe elmeséli egyik vidám történetét. (…)
Négy öreg barát beszélget. Az első azt mondja a másik háromnak: amikor fingok, szörnyű hangja van, és irtó büdös is. A második: az enyém is szörnyű hangos, de semmi szaga nincs. A harmadik: az enyémnek hangja nincs, de a szaga, a szaga, hát, fiúk, az aztán a bűz! A negyedik: az enyémnek se hangja, se bűze. Hosszú csend, sanda pillantások, majd az egyik megkérdezi: hát akkor minek fingasz egyáltalán?"
De nem akartam ennyit sem mesélni róla, az idéztek sokkal beszédesebbek nálam. Csupán egyetlen észrevételem akad még: annyira egyneműen remek ez a próza, hogy csöppet gyanússá vált atekintetben, hogy már kamaszkorában is képes volt "elkövetni" ezt (12 évesen kezd bele a naplóírásba a narrátor), nekem úgy tűnt, tulajdonképpen fiktív naplóregényként írhatta meg élete delén (erről még később), s nem folyamatosan készült, de akár igazam van, akár nincs, végeredményben tökmindegy, csodálatos könyv.
"Tijo [egy barát] egyik védence, egy féllábú hajdani légiós (Algéria), a mankóin állított be Tijóhoz. És hol a műlábad, kérdezte Tijo. A fickó körülményes magyarázkodásba kezdett. Tijo bírta cérnával, és a zavaros elbeszélés végére megtudta, hogy volt nagy ivászat, házastársi perpatvar, és ahogy a feleség egy sokadik pofon után bevágta maga mögött az ajtót. Lelépett, és magával vitte a műlábat! És mit gondolsz, milyen következtetést vont le ebből az én légiósom, kérdezte Tijo. (Becsszóra…) Hát a következőt: biztosan szeret még az asszony, nem, ha a lábammal lépett olajra? És Tijo ebből nem arra következtet, hogy a haverja egy idióta, hanem arra, hogy milyen kielégíthetetlen bennünk a szeretetvágy."
Sajnos csak most figyeltem fel rá - pedig ez is a tavaszi könyvtermésnek a könyvfesztivál marketingjében csúnyán elhallgatott, figyelmet alig kapott remekművei közé tartozik. Ráadásul ez már a 8. magyarul megjelent könyve: regénye mellet írt olvasáspedagógiával és a zsidósággal kapcsolatos témákban is, sőt, szégyenemre csak most esett le, ő a "Lucky Luke Pinkerton ellen" képregény egyik írója is.
"89 éves, 19 napos
2010. október 29., péntek
Dodókám, most meghalunk. Ne félj, megmutatom, hogyan csináld."
Daniel Pennac (Casabalanca, 1944-)
(a kép forrása)
Bizony! Szerzőnk még él, pedig már konkrét halálhírét is költötték. Jómagam egyenesen evidensnek vettem, hogy a naplókötet 2010-es búcsúszavait már nem sokkal élhette túl.
Hogy mindez mennyiben erősíti a gyanúmat, hogy nem is naplóról, hanem fiktív memoárregényről lenne szó, nem tudom, a posztmodern korban a halandóság is relativizálódott, nincs is olyan, hogy szerzőség, talán nem is élt soha Mona, a feleség, sem Lison, a lánya - mégis élnek mind. Naná, hogy regény ez, naplóregény, s nem igazi napló, elég megnézni a születséi évszámot: aligha lett volna képes az ellenásban harcolni egy-két évesen... Ideje a bloggernek szünidőre menni, elég nagy égés volt ez most - még jó hogy alig olvassák a blogot :)
Csodás alkotás ez mindenféleképpen.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)