Lionel Shriver: Születésnap után
[The post birthday world, 2007] ford. Komló Zoltán
Gabo, 2014.
"A Születésnap után a döntések súlyáról szól. Arról, hogy minden döntésünk egy útelágazás, aminek mentén elindulva gyökeresen más irányt vesz az életünk, miközben örökre elveszítjük azt a bizonyos másik sorsot. A "ha volna két életem..." egy divatos dilemma, amivel már a Piramis együttes sem tudott érdemben mit kezdeni. Jelen esetben Irina, egy közepes illusztrátor két életébe enged bepillantást az író: az egyik szálon végigvezeti az életét okos, jó, megbízható, kellemes társa mellett, a másik szálon pedig -egy adott pillanatban hozott másik döntés nyomán- új életet kezd a kísértés tárgyával, a sztársportolóval. Végtelenül elmés módon vezeti párhuzamosan a két életfonalat Shriver, szinte pillangóhatásra hajazó életfolyamokkal. Motívumai újra- és újra átfedik egymást, az alternatív valóságok hasonlatosságaival, finomságaival játszik végig, pedig csak a szerelemről ír. Sziklasúlyú, koppanó szavakkal. "
(Booklány olvasóblogjáról)
Hát, Booklány szerencsére már minden fontosat elmondott.
Cormac McCarthy kíméletlenül megmutatja, az ember embernek farkasa, csak az állatoknál jóval vérszomjasabb, kíméletlenebb és fifikásabb kivitelben – Jonathan Franzen megmutatja, hogy ahová ebből a világból még menekülhetünk még, a bizalom maradék mentsvárai is összeomlóban, de olyan kegyetlenül egyikük sem vetkőzteti pőrére az ember, mint e trió (a legjobb kortárs amerikaiak triójának) női tagja, Lionel Shriver, aki férfias keresztnevével ki se tűnne közülük.
Míg McCarthy tökéletes a maga stílusában, mint faragatlan, göcsörtös bunkósbot, vagy egy sárgás, öreg agyar, az agyonhájpolt Franzen műveiből csak a Szabadág éri el L.S. színvonalát – mely szintén egy feleség története. (A méltán híres Javítások sajnos egy csorba remekmű, a több Franzen kötetről meg ne is beszéljünk.)
A The Post-Birthday World egy trükkös regény a párkapcsolatokról, mármint elbeszéléstechnikailag: az első, felvezető kör után minden fejezet dupla, s a kötet feléig minden páros fejezet kissé más véget ér, de az ismétlődés unalma nélkül, sőt pazarló érzékenységgel megírva. Olyan ez a párhuzamosság, mintha főszereplőnk, Irina (ez az orosz-amerikai származású gyerekkönyv-illusztrátor, aki tízéves kapcsolatával Londonban él tíz véve a barátjával) egyik életét élesen magunk előtt látnánk, a másikat pedig mögötte, annak árnyékaként – bizony hogy az árnyék külön utakon jár, az egyszerre lenne mesés, fantasztikus és borzongató. És nincs viszonyítási pont, az alternatíva is valós lehet és fordítva.
(2007)
A legborzongatóbbak azok a jelenetek, mikor a háttérben azonos történelmi események (pl. a 0911 terroreseménye) ismétlődnek meg, s másodjára is éppúgy megérintenek, szinte úgy, mint mikor a nyílt tűz mellett kicsap egy láng és megkarmol, vagy megsimogat, el sem tudod dönteni, melyik volt.
"... A nők átlagosan hat-hét évvel élik túl a férfiakat, igaz? Na persze, amikor az ember szerelmes lesz, ez az utolsó, ami eszébe jut. Csakhogy egy nő számára párválasztáskor az egyik legfontosabb dolog, amit el kell döntenie, hogy kinek fog segíteni meghalni."
Abban is eltér Franzen amerikaijaitól ezek a szereplők, hogy Irina és párja, Lawrence Londonból egészen másképp látnak rá az USÁ-ra, kissé európai regény lett, ahogy a háttérben Diana haldoklik vagy tárgyalások folynak az IRÁ-val. (Lawrence kissé másodszereplő Irina mögött, de teljesen felépített karakter, dióhéjban úgy írnám le: egy középkorú Nógrádi György – ugyanis biztonságpolitikai elemző a becsületes szakmája.)
S nem mellesleg, L.S. egészséges – és szókimondó - kritikával szemléli a demokratákat, Clintonék korszakát, sőt magát az elnököt is – míg Franzen egyenesen kultuszt épít a demokratáknak, regényeiben hitvallásokat olvashatunk Clintonék mellett, sőt olyan túlzó mértékben Clinton-hívő, hogy a Ovális előtti sorban állásnál még Monica is féltékeny lehetett rá.
[Az első félszáz oldal pdf-ben]
Lionel Shriver (1957-)
via
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)